Jungwoo üzenete:
Te küldted a csomagot?
Timothy üzenete:
Csomag?
Jungwoo üzenete:
Csomag. Valami kis ajándék szerű.
Csak nem Yukhei küldte, biztosan nem. Nem akarom, hogy ő küldje, de valahogy jól esne, ha nem csak Timothy gondolna rám. És ha az a másik ember éppen Yukhei lenne... azt hiszem nagyon mélyen, de tényleg a legmélyebben, csak egy picit, de örülnék neki.
Annyira ellentmondásos vagyok... Az előbb még nem akarom, hogy közöm legyen Yukhei-hez, most meg abban reménykedem, hogy kaptam tőle egy ajándékcsomagot. Mint valami rossz "kellesz, de mégsem" dráma.
Remeg az ujjam. Azt hiszem, izgulok.
Timothy üzenete:
Ja hogy az ajándék:) igen azt én küldtem. Kibontottad már? Tetszik?
Jungwoo üzenet:
kösz
Magam mellé ejtem telefonomat és a plafont kémlelem. Talán csalódott vagyok.
Nem lesz itt semmilyen dráma. Nem is értem miért lettem ennyire izgatott. Örökre az a srác maradok, akinek egyetlen unalmas barátja lesz egész életében és semmit nem fog megbánni, mert sosem kockáztat. Ez itt a nyomasztó életem.
A telefon képernyője lassan elsötétedik és ismét csak az íróasztali lámpám fénye tölti meg a szobámat. Így már valahogy nem is vagyok annyira kíváncsi az ajándékomra. Timothy-tól mindig unalmas könyveket kapok, amiket csak akkor veszek a kezembe, ha el akarok álmosodni.
De talán most nem is lenne rossz aludni. Igazából aludni sose rossz.
Vajon Yukhei milyen könyveket szokott a kezébe venni? Lehet, hogy titkon romantikus? Vagy egyáltalán tud olvasni? Amilyen emberekkel szokta körülvenni magát, nem lepődnék meg, ha nem lenne az olvasás tudományának birtokában.
A csomagra pillantok, majd apró papírfecninként kezdem eltűntetni róla a teleírt csomapolópapírt, így elég sokáig tart, mire rájövök, hogy ebben nem egy unalmas könyv van. Sőt, egészen érdekesnek tűnő Poe-könyvet emelek ki a papírdarabok közül. Őszintén szólva, gótikus stílusú könyvet még nem volt alkalmam olvasni, ezért is keltette fel ennyire az érdeklődésemet.
Morella. Még sosem hallottam erről a művéről, nem tudom, Timothy-nak hogy juthatott az eszébe pont Edgar Allan Poe, miközben ő egyáltalán nem horror párti. Sőt, állíthatom, hogy szabályosan egy félős ember.
-
- Woo!- kiált fel Mei és átöleli az egyik lábamat mikor belépek a makulátlanul fehér házba.
- Szia!- mosolyogom és összeborzolom egy picit a kislány haját, miközben üdvözlöm Mrs. Wong-ot is, aki egy hanyag elköszönés után kiviharzik a gyönyörű házából, minket kettőnket itthagyva. Legalábbis azt hittem, hogy kettőnket.
- Menjünk fel a szobámba.- mondja Mei és a válaszra nem várva kezd el felfelé húzni a lépcsőn. Hát elkezdődött. Átélhetem ugyanazt a játék poklot, mint egy hete.
- Mei, mit kiabálsz? Mondtam, hogy amint végzem a házival, játszom veled.- lép ki az ajtaján Yukhei, kócos haját igazgatva. Ezt nem hiszem el, mégis mi a fenét keres itt? Vagyis inkább... ha ő itt van, mi a fenét keresek én itt?
- Nem kell a játékod Lucas. Woo itt van velem és vele sokkalta jobb a hercegnős játék.- felelte Mei, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne vihogjak fel egy picit. Van egy olyan érzésem, hogy Yukhei-t most koptatták le először.
- Te meg mit keresel itt?- vándorol Yukhei tekintete rám, én pedig próbálok a lehető leglazábban odavakkantani neki valami választ.
- Nem keresek semmit.- huh. Jungwoo, te aztán nem vagy semmi.
- Tudod, hogy nem így értettem.- forgatja a szemét Yukhei, majd bemegy a szobájába, becsukva maga után ajtaját.
- Tudom, én csak...- kezdek bele halkan a magyarázkodásba, de igazából már feleslegesen.
Mei szobája olyan, mint valami rózsaszín álomkép. Játékok játékok hátán, baldachinos ágy, amin a plüssöktől szinte leülni sem lehet. Mindig elcsodálkozom, hogy ez az apró kislány, hogy nem tűnik el egy ilyen nagy és ilyen zsúfolt szobában. A talpam alatt a puha szőnyegen különféle pónik vannak. Nagyon boldog pónik. Mégis mitől olyan boldogok, mindenki csak tapos rajtuk.
-
Woo, te mondjuk legyél a szárnyas pónival.- kiált oda nekem Mei a szoba egyik sarkából, ezzel engem felébresztve a szoba pontos leírásából.
- Rendben, leszek a szárnyas pónival.- leülök mellé a pónis szőnyegre és kezembe veszem a figurát.
-
Istenem, végre elaludt. Szeretek vele játszani, de egyértelműen delelés közben a legaranyosabb.
A táskámért nyúlok és előveszem a könyvem. Biztosan még nagyon jó "új könyv" illata van.
Fellapozom találomra, valahol a közepén és beleszagolok. Semmi. Egyáltalán nincs meg az a tipikus illat, amit annyira imádok. Ekkora csalódást.
Elfekszem a szőnyegen és nagyot sóhajtok. De végülis nem az illatuk miatt szeretem a könyveket. Azt hiszem.
- Deleltek?- hallom meg Yukhei hangját, és hirtelen felülök. Mégis mikor jött be?
- Én nem...- motyogom az orrom alatt, ahogy megpillantom az idegesítő vigyorát, biztosan jót szórakozik a zavaromon.
- Olvasol?- mellém lép és elveszi az ölemből a könyvet.
- A könyvekből általában olvasni szoktak.- nézek fel rá ülő helyzetemből. Egy vonalban van a fejem a csípőjével.
- Én a könyveket dobálni szoktam.- feleli és dobáshoz készülve tartja a könyvet.
- El ne dobd!- kerekedik ki a szemem és feltérdelek. Lenéz rám, majd felvihog.
- Te tényleg azt hitted, hogy eldobom?- vihog tovább, lassan arcomba szökik a piros. Hogy lehettem ilyen hülye? Még ő sem olyan idióta, hogy könyvekkel dobálózzon.
- Nagyon hihetően mondatad.- mondom, ezzel a csekélységgel védve magam.
- Hát persze, nem inkább azért mert kinézed belőlem?- lehuppan mellém és a könyv borítóját figyeli.
- Nem is ismerlek. Hogy néznék ki belőled bármit?
- Nem ismersz? Ennél nagyobb hazugság még biztosan nem hagyta el a szádat.- emeli rám tekintetét.
- Miért hazudnék?- kérdem és lehajtom a fejem.
- Egy iskolába járunk és... én vagyok a csapatkapitány!- túr a hajába hitetlenkedve. Vajon ha lány lennék... oh! Oh, Jungwoo, mikre gondolsz?
- Milyen könyveket szoktál olvasni?- terelem a témát.
- Nem olvasni szoktam.
- Ezt mégegyszer nem veszem be.- figyelmeztetem, mire felém fordul és a fejére teszi a könyvet, majd egyensúlyozva ott tartja.
- Ezt szoktam csinálni, hogy mindig egyenes háttal sétáljak és üljek, mint a hercegnők.- mondja teljesen komolyan, majd alsó ajkamba harapok mosolyogva, nehogy felnevessek. Hogy találhat ki ilyen hülyeségeket?
- Értem.- felelem röviden és leveszem a fejéről a könyvet- én szeretem tudni, hogy miről szólnak.
- Ez a kedvencem.- mutat a kezemben tartott könyvre. Szóval tud olvasni.
- Én még bele sem kezdtem.- vallom be és leteszem magam mellé a könyvet.
Lucas-szal egy könyvről beszélgetünk. A fiúval, akiről azt feltételeztem, hogy egy analfabéta. Mégis... miért Lucas-nak hívtam?
