Már fél úton voltam hazafelé, mikor írt, hogy várjam meg. Naivan belementem, s az egyik utcában álldogáltam érkeztéig. Gunyoros mosolyát látom folyamatosan még most is. Teljesen részeg volt és csak így, ilyen lesajnálóan nézett rám, azzal a csöpp undorító vigyorral az arcán. Először csöndben álltam. Nem tudtam, hogy mit akarok mondani, vagyis inkább azt, hogy hogyan mondjam el. Végül nagy nehezen megszólaltam.
- Engem rohadtul nem érdekel, hogy milyen embernek tartod magad vagy, hogy mit gondolsz rólam, de ha legközelebb megkérdezem, hogy milyen kapcsolatban vagyunk, mond ki, hogy csak pár csók és semmi több. Felőlem aztán meg is dughatod ott azt a lányt.
A kezdeti lendületem gyorsan alább is hagyott. Hátra léptem párat. Féltem a reakciójától.
-Ennyi?
Ugyanaz az arc, a mosoly. Aztán egy pillanatra félre néz, ahogy ezt kérdi.
-Ennyi, én megyek haza.
Hangom halk és erőtlen hisz már órák óta tartogattam a kitörni készülő ordítást. Megrántotta a vállát és megfordulva elment. Egy pillanatig álltam ott,talán valamiféle reményt tápláltam még mindig, hogy visszafordul, de aztán láttam az alakját eltűnni a sarkon. Tovább indultam. Könnyeim ismét lassan folydogálni kezdtek ,de csak mentem. Meg sem mertem mukkani, nem akartam saját magamat hallani. Talán tíz perce sétáltam már, mikor megtorpantam végül. Egy ismeretlen ház oldalán lecsúszva realizáltam, hogy ezt most istentelnül elcsesztem. Hangos zokogásba kezdtem, majd életemben először elordítottam magamat fájdalmamban. Össze voltam zavarodva. Idegességemben elkezdtem ütni a falat. Aztán vége lett. Nem kérhetem számon. Nem tartozik nekem semmivel.
