Sötét van.
A hátsó ülésről meredek a végeláthatatlan aszfaltra.
Szemeim üvegesek, szájam száraz, gondolataim zavarosak.
Hirtelen a semmiből egy kéz csúszik a tenyerembe, ujjaimat sajátjával összekulcsova.
Oldalra pislantok, egyenesen a számomra létező legtökéletesebb szempárba.
Szorítom a kezet, mely ujjaimat melengeti.
Mindennél jobban szorítom magamhoz a biztonságot nyújtót,s visszavetem tekintetem az útra.
A fénytelen reménytelenség, másodperc töredéke alatt tűnik el.
Igen, itt vagyok a hátsó ülésen....
... Itt vagyok... Veled.
