A fürdőszoba | ᵗᵃᵉᵏᵒᵒᵏ

4.

Reggel a szokásokhoz mérten kissé kialvatlanul keltem, de úgy, hogy már megejtettem egy kora reggeli sírást.

Így megy ez mindennap.

Mindennap megsiratom.

Azóta is állandóan gyászolok, sosem enyhül a gyász, egy fikarcnyit sem.

A reggeli után felöltöztem és elkészülődtem az első órámra. Felkaptam a könyveim, a pénztárcám, a kocsi kulcsait és a telefonomat.

Kissé sietősre kellett vennem a közutakon való közlekedést, mert azt vettem észre, hogy pár perc késésben vagyok.

A dugókat az utakon hál istennek már kikerültem, de ettől függetlenül még így is fél órás késésben voltam, ami persze senkinek sem jó, főleg nem a professzornak.
Épkézláb kifogást kell kitalálnom, mert másképp annyi az ez évi vizsgámnak – rohadt szigorúan veszi azt, ha valaki késik vagy lóg az órájáról. Mondjuk, érthető.

Minden tudásom a kifogás kitalálására fordítottam, és meglepő módon a professzor elnézte nekem, és mondta, hogy foglaljak helyet.

Az óra nyugalmasan telt, vettünk át új anyagokat és megíratott az utolsó húsz percben, de nem bánom, valahogyan mindent tudtam. Boldogan léptem ki az osztályból és mára le is csengett az összes órám.
Kisétáltam az autómhoz, majd haza vezettem.

Furcsán konstatáltam, hogy a napló, amit tegnap gondosan a helyére tettem, az most a nappaliban volt a földön, kinyitva.
Bámultam egy ideig, azonban nem fordítottam rá sok figyelmet n
Elraktam és leültem a tévékészülék elé.

Semmi nézhető nincs benne, így idegességemben leojtottam és újra a naplóhoz fordultam.
Most én nyitottam ki, és a benne hagyott tollat a kezembe vettem, majd elkezdtem vele írni.

2018.09.19

Kedves napló, a mai nap egyelőre zökkenőmentes és pompás, kivéve azt az egy aprócska tényt, hogy valamiért a földön voltál és nem a helyeden, de ezt betudom annak, hogy reggel valószínűleg, kómásan hoztalak ide.

Felkuncogtam.

Az a helyzet, hogy egyre többet gondolok arra, hogy hasonlóképpen végzem, mint Jungkook.
Napról-napra rosszabb a gyász, és nem tudom, mit tegyek, hogy legalább enyhüljön...

Írtam le gyöngybetűkkel a szavakat, és közben végig Jungkook járt a fejemben, és ha ez még nem lenne elég, a napló lapjai vészesen fogytak, és lassan nem marad benne papír.
Vettem egy nagy levegőt és folytattam az írást.

Jungkook, ha ezt olvasod, akkor tudd, hogy nagyon szeretlek, és sosem fogok elfelejteni semmit sem, ami veled kapcsolatos.
Minden felém tett megjegyzésed, szép szavad, jó cselekedeted, és Téged. Te voltál és még vagy is a mindenem.

Emlékszel, amikor középiskolában összefutottunk a folyosón?
Annyira siettél, hogy csak rohantál és nem is figyeltél, majd hirtelen nekem ütköztél és elkezdtél szitkozódni, utána pedig szüntelen bocsánatot kértél tőlem, és azzal a lendülettel el is futottál, tovább.
Azon a napon láttam életem legszebb élményét; téged. Hajad lobogott, szemed csillogott, kisfiúsan futottál, mégis láttam, már akkor láttam, hogy nekünk jövőnk lesz.

Aznap csak rád tudtam gondolni, hogy milyen aranyosan kértél tőlem bocsánatot és, hogy ezután mindennap téged néztelek az ebédlőben.
Alig vártam, hogy újra nekem ütközz, de legnagyobb bánatomra többször ez nem történt meg.

Jungkook, már akkor beléd zúgtam és tudtam, hogy én sem vagyok közömbös számodra.

Tudtam, éreztem, hogy nekem szükségem lesz matematikából korrepetálásra.
És mégis ki mást kértem volna meg, mint téged?
Alattomos dolog volt, tudom, de egyszerűen nekem meg kellett ismernem téged.

Most pedig, hogy már ismertelek, te elvetted tőlem a jogot, hogy továbbá ismerjelek. Kicsit önző dolog volt, nem!?

Néha elgondolkozom azon, hogy miként könnyítsek magamon, de nem jutok semmire. Ekkor pedig rájövök, hogy még vannak dolgok a Földön, amikért érdemes élni, így ilyenkor a gondolataim pozitívak lesznek, és kicsit jobban leszek...
...egy ideig-óráig.

Becsuktam a naplót és észrevettem, hogy mindössze 5 lap maradt belőle.