Szaturnusziak (Istenek - trilógia 1.)

Második fejezet

Nem emlékszem a nevemre. Arra a nevemre, amit a születésemkor kaptam és négy éven át viseltem is. Elvették tőlem, pont, ahogyan sok mást is. Saját, az ő népük választotta nevet kapott minden lélegző ember ezen a silány bolygón.

Össze se tudom számolni hányszor faggattam arról a szüleimet, hogy árulják el. Mit számíthat egy olyan név, ami egy olyan gyereké volt, aki egy másik világban élt. Az volt az első alakalom, hogy az anyám megütött. Az apám eltűnésének harmadik évfordulója volt. Arra hivatkoztam, hogy apa emlékére árulja el. Mikor beláttam és már kezdtem feladni a dolgot, utolsó szóként az anyám fejéhez vágtam, hogy biztosan örülne, ha szaturnuszi lennék. Felpofozott. A második pofont azért kaptam, mert kijelentettem, ha még egy gyereke születik utálni fogom. Dacból napokig nem jöttem elő a szobámból. A húgom Ailyse, hozott fel nekem ételt és tiszta ruhákat. Később persze beláttam, hiba volt minden. Attól, hogy az anyámmal vitatkozom még nem lesz minden a régi.

Emlékszem, ahogy a szomszéd gyerekekkel fogócskáztunk. Befutottunk az erdőbe, mert mind azt hittük, ha felmászunk a legmagasabb fa tetejére, akkor mi fogunk nyerni. Már el is felejtettem milyen horzsolásokkal telve haza menni, az apró kis zúzódásokat eltakarni, a sáros és szakad ruhát dugdosni. Sokszor próbáltam rávenni az öcsémet, hogy mennyire jó buli a fogócskázás. De rá kellett jöjjek, ebben a világban bűn gyereknek érezned magad.

Két évvel ezelőtt gyerekek tűntek el. Terjedtek olyan pletykák, hogy hadsereget toboroznak. Terjedtek olyan pletykák is, amik vádnak minősültek, de senki nem mondta ki hangosan. Anyámat is vádolták ezzel. Pont őt, aki bár szégyennel az arcán, de sose hazudta azt, hogy én és a húgom szaturnusziak vagyunk. Rossz vicc. Főleg azoknak, akik nem jöttek vissza.

Sokszor álmodoztam arról, hogy megpillantom az Isteneinket. Mert aki látta olyan bárgyú vigyorral a képén járt-kelt a világon, mint aki bolondgombát evett. Ami persze értelmetlen hasonlat, ettem már bolondgombát és a színes foltokon kívül nem láttam mást csak az esti csillagokat az égen, mikor két nappal később magamhoz tértem.

Most tizennégy évvel az Isteneink megérkezése után, mintha nem is lenne, holnap egy fonott kosárba pakolom a paradicsomot. A húgom Ailyse a paprikákat válogatja, az öcsém Attin pedig a répát. A mama pedig tolong pár asztallal arrébb, hogy friss húshoz jusson. Minden zöldségből és gyümölcsből maximum két kilót lehet elvinni, ha a piactér nyitva van. Nem arról van szó, hogy nincs élelem, de a piac nyitva tartása ritka. Bármi, amiért a szemünk egy pillanatig is ácsingózik, azt megkaphatjuk a még működő szupermarketekben.

- Holnap is nyitva lesz! - kapja el a karomat valaki.

- Sőt, egész héten! - víz hangzik a válasz, kicsit messzebbről.

- Mi lesz nyitva? - lépek az anyámhoz.

Egy pillanatra összerezzen és a hússal telepakolt kosara megbillen a kezében. Megrovó pillantást vet rám. Szabad kezének könyökével megbök, és rám szól, húzzam ki magam.

- Görnyedt háttal nem lehet járni, Marlene! - vet rám lesújtó pillantást - És a piactér lesz nyitva egész héten. Megint nem figyeltél, mit mondtak mielőtt beengedtek minket?

- Nem. Próbáltam észben tartani, mit kell a kosaramba pakolnom. Csak az ment a fejemben, hogy; paradicsom paradicsom paradicsom.

- Legközelebb sokkal több dolgot kell majd észben tartanod, kislányom. - nyomja kosarát a kezembe és nem törődik vele, hogy pár paradicsom kiesik a kosaramból.

Összeszorítva a számat, nehogy valami mást mondjak oda léptünk a testvéreimhez. Az öcsém boldogan mutogatja milyen szép répákat sikerült összeszednie.