Szaturnusziak (Istenek - trilógia 1.)

Nyolcadik fejezet

Mély levegőt vettem. Többet egymás után, mintha a csuklásomat próbálnám visszatartani. Bár az igazság persze nem ez volt. A torkomba felugró gyilkos kis gombócok a fejükbe vették, hogy büntetésül megfojtanak. Olyan nehezen vettem a levegőt, mintha mázsás súly lenne a mellkasomon. Szúrt a mellkasom, mintha több ezer késdobáló céltáblája lettem volna. Az arcomra kiülő fintortól pedig úgy éreztem magam, mint egy árva lélek, aki az akasztására vár, de tisztább kötélre számított.

Hyde pedig felemelt fővel lépdelt előttem. Testtartása olyan volt, mint aki bármely percben megválthatja a világot, és hálaként egy – az arcáról - tökéletesen megformázott mellszobrot várt. Lehetőleg színaranyból. Széles vállaira ráfeszült az elnyűtt cipzáras kardigán, aminek ujjait feltűrte a könyökéig, hosszú, ámbár izmos lábaira pedig, úgy feszült a koptatott fekete nadrág, mintha bele született volna. Sötét barna, már-már inkább feketébe süllyedő tincseit most összevissza fújta a szél. Hiába kullogtam mögötte, és hiába bámultam már a széles vállait és keskeny csípőjét, magabiztos lépéseit akkor is tudtam, hogy az arcára kiülő mogorva tekintet, mint általában minden mimika, ami megjelent az arcán, jóképűvé tette őt.

Belevájtam a körmeimet a hátizsákom pántjaiba, és most ide-oda forgattam a fejemet, hogy körülnézzek. Lassan már több mint három órája sétáltunk, és igazi rekordot döntöttem, mert csak egyszer gondoltam arra, hogy visszafordulok, és mindössze hat alkalommal nyeltem vissza a könnyeimet, amik annyira ki akartak bukni belőlem, hogy azt hittem mentem elhányom magam, ha nem kuporoghatok le valahova és nem sírhatom el magam most azonnal.

Próbáltam minden létező dologgal elterelni a figyelmemet, és semmi nem volt jobb figyelem elterelés, mint az előttem lépkedő mindig mogorva alakot bosszantani. Ostoba kérdésekkel bombáztam, amik valószínűleg soha nem estek volna ki a számon, ha nem lettem volna ilyen kétségbeesett helyzetben. Viszont az első következtetésem az volt, bájos útitársamról, hogy ő a világ legunalmasabb szaturnuszija.

- Mikor érünk már oda? – nyögtem ki, elfojtva a mosolyom.

- Ha még egyszer megkérdezed, te sehova nem fogsz jutni.

- Már bánod, hogy a segítségemet kérted? – incselkedtem tovább.

- Szerintem nem ugyanúgy emlékszünk dolgokra. – mormogta.

- Ti mind ilyenek vagytok? – bukott ki belőlem.

- Milyenek? – csak pár másodperccel később válaszolt.

- Unalmasak, önelégültek. És úgy sétálsz itt előttem mintha te lennél a Jézus Krisztus.

- Ne hasonlíts engem, az ostoba istenedhez! – mordult rám.

Szemei szikrát szórtak, ajkait vékony vonallá préselte, az orra kitágult, ahogyan fújtatott egyet. Markáns arcvonásai, olyan hidegséggel tükrözték az érzelmeit, hogy hátrahőköltem. Aztán szinte egy fél pillanat alatt olyan arcot vágott, mint aki felpofoztak. Szemei különösen kezdtek csillogni, égett bennük a fájdalom. És pont amilyen gyorsan ültek ki az érzései az arcára, pont ugyan olyan gyorsan el is tűntek.

- Nem hasonlítottalak én senkihez, te önelégült, bunkó! – csattantam fel.

- Tényleg? Mert nekem nagyon úgy tűnt.

- Azt hiszed, jobbak vagytok? Abban a hitben élsz drága barátom, hogy ti megváltottátok a világunkat, miközben az Istenünk nem tett értünk soha semmit?

- Segítettünk rajtatok, ha mi nem vagyunk, ez a világ már sehol nem lenne, drága barátom. – próbáltam nem elvörösödni a dühödt szavaiból.