Szaturnusziak (Istenek - trilógia 1.)

Negyedik fejezet

Soha nem éreztem még azt, hogy az engem körül velő levegő, egy pillanat alatt jéggé dermedt volna. Mintha megállt volna az idő, de körülöttem mégis minden egy zuhanó hullócsillag gyorsaságával mozogna. Megrekedtem a pillanatban. Mintha az életem célja lenne ez, egy adott pillanatban leélni az életem.

Az idegen szavai félelmet generáltak a testemben és bilincsként nőtték ki magukat a végtagjaimon. Reszkettem a libabőrtől. Olyan feszesre húztam a vállaimat és egyenesre a gerincemet, mint amikor a vadász kifeszíti az íját. Csakhogy én voltam a préda. És ez olyan valóságosan csapott mellkason, amitől megtántorodtam és léptem egyet hátra.

A hang tulajdonosának homok nyikorgott a cipője talpán, ahogy tett felém egy lépést, vagy kettőt. Lehetett az több is, nem tudom. Elvesztettem az időérzékemet, hogy mindent a kezemben tudjak tartani és marokra zárjam azt. Mint egy apró homokszemet, amit kikapsz a szélviharból.

- Nem tanították meg neked, hogy válaszolni kell, ha kérdést tesznek fel? - hajolt a hang tulajdonosa a fülemhez.

- Nem kérdést tett fel, uram. - motyogom.

Felnevet. A nevetése végig karistolja a bőrömet. Mint amikor gyerekként letéped az első rózsaszálat a kert végében lévő bokorról.

- Szóval a félelmed ellenére, van merszed visszabeszélni? - hümmögött, majd elhajolt a fülemtől.

- Nem, uram. - motyogom ismét.

Pár pillanatig néma csendbe burkolózik. De a tekintete élesre csiszolt késként simogatott. El lépett mellőlem, de az illata az orromba száll, pedig több mint egy méternyi távolságot tett meg kettőnk között. Szantálfa és menta keveréke tölti meg a tüdőmet. Isteni illat, csak többet akarok belőle. Vágyakozni kezdenék utána, ha csak ez az egy illat lenne amit éreznék.

- Azt sem tanították meg neked, hogy nézz mások szemébe? Főleg ha egy Szaturnuszival állsz szemben? - lép közelebb.

- Nem tudom, hogy maga az e vagy sem, uram! - félig próbálok leskelődni, de nem járok sok sikerrel. Homály fedi az arcát.

- Te halandó vagy? - figyelmen kívül hagyja, amit mondtam.

Kíváncsiság mozgolódik a hangjában, szelíden, de egyre erősebben akar a világra törni.

- Igen, uram!

- Az uram, nem a megfelelő megszólítás, tudsz róla?

És akkor felnézek, mert valamilyen isteni csoda folytán inamba száll a bátorságom. Csörgedező kis patakból, zúduló folyót áraztok. Az arcát keresem, abban a gyér fényben, amit a hold és a közvilágítás ad. Nem lép közelebb hozzám, mintha tudná, hogy szemkontaktust próbálok keresni. Én lépek felé, apró bizonytalan lépéssel. És akkor ő keresi a tekintetemet. A meghökkenés apró fanyar íze kúszik a számba. Savanyú, mint a citrom.

Kicsit a fény felé lép és akkor bele nézhetek a tekintetébe, megpillanthatom az arcát is. A szemei lenyűgözőek. Az egyik tengerkék, örvénylik benne a tengerről visszaverődő napfény, a másik pedig olyan zöld, mint a frissen lenyírt fű, egy forró nyári délutánon. Olyan halvány a bőre és olyan ívelten feszül az arc csontjára, mintha egy vékony papír lenne, ami magába issza a tintát és életre kelti a szavakat. Telt, húsos ajkait sötét, szépen nyírt és ápolt, pici szakáll veszi körül. Bozontos szemöldökei a homloka közepéig érnek, ahogy kérdő tekintettel engem vizslat.

Tudom, hogy ugyanúgy engem néz. Méricskél. Sötét öltönye minden egyes négyzet-centiméteren pontosan a testére simul, mintha mindig is ebbe a ruhában lett volna, egy második bőr. Az én ruhám koszos, a színei kifakultak, a futócipőm talpa kilenc helyen lyukas, bár ezt nem látja. És ennek borzasztóan örültem. Körmeim alatt kosz van és berepedezettek, látszik rajtuk, hogy ápolatlanok. A hajam is kócos, kifésületlen. Koszfoltok éktelenkednek a bőrömön, annak a látszatát keltve, hogy nem sűrűn állok a vízsugár alatt.