Szaturnusziak (Istenek - trilógia 1.)

Első fejezet

Egy ormótlan lila házban kellett laknunk. Kétemeletes volt, rengeteg faltól falig érő ablakokkal, függönyök nélkül. A reggeli napfény beáradó sugarai égetni szokták a bőrünket. A holdfény sötét árnyai pedig álomba ringatták a síró csecsemőket. A Szaturnusziak rendje - az az isteni népég - megtiltotta a magánszférát. Fő elveik közé tartozott, hogy egymás elől nincs mit titkolnunk. Csak irányítani akarnak minket. Tudni akarnak minden lépésünkről, lélegzetvételünkről, mosolyunkról és könnyeinkről. De legfőképpen arról akartak tudni, hiszünk e még bennük. Mert az irántuk érzett hitünknek és szeretetünknek megrendíthetetlennek kellett lennie.

Az anyám meg tanult élni ilyen körülmények között. Meg tudott felelni az elvárt szabályoknak. Meg tudott felelni mindenkinek, ha arra volt szükség. De a gyerekeinek tudott a leginkább egy olyan nővé válnia, aki már nem hasonlított az anyánkra. Már nem kaptunk reggelente gyengéd csókokat és anyai szeretettel teli simogatásokat. Mióta apám eltűnt - mások szerint meghalt - anyám szeretete csak az Isteneink felé irányult. Egyszerűen csak megfelelt nekik. A szaturnuszi rend szerint, ő egy jó anya és egy jó asszony.

Röpke tizenhét évem alatt egyszer sem láttam az Isteneinket. Nem láttam megcsillanni márvány bőrüket a napfényben és nem láttam a mosolyukat sem. Mert az Ő mosolyuk áldás volt nekünk, halandóknak. Imádkoznunk kellett, imádkozni értük, halhatatlanokért.

Ők Isten küldöttei. Egy prófécia irányította őket ide hozzánk. Mert a bolygónk - a föld - megmentésre, egyfajta magasztos áldásra és védelemre szorult.

A legenda szerint van élet a bolygónkon kívül. Évmilliók alatt a Szaturnusziak figyeltek bennünket. Várták mikor lép életbe a prófécia és jöhetnek el hozzánk. A megváltóink. Aztán közbe avatkoztak. 2012. december 12-én. a világvége eljövetelekor. Isteneink, az oly nagyhatalommal rendelkező Szaturnusziak, megengedték nekünk, földi halandóknak, hogy aki a szaturnuszi sötét hónapok alatt születik, annak ereiben is szaturnuszi vér csörgedezzék. Hozzájuk tartozhat, ízig-vérig. És ebben az eljövendölt, istenekkel teli világban, áldásnak számított, ha szaturnuszi vagy. Mert aki a fény hónapjaiban született, megszenvedte halandóságát. Lucifer gyermekeinket hívták őket. Emberi bőrbe bújtatott ellenszenvnek. Gonosz és arctalan lények ők.

Én Lucifer egyik gyermeke vagyok. Halandó vagyok. Amikor megszülettem és utánam egy évvel a húgom is, ugyanazon hónap ugyanazon napján, mindenki csak anyánkat sajnálta. Azt mondták neki az isteneink, hogy ez a sok rossz, csakis egy jóhoz vezethet. Mi csak hírnökök vagyunk, valami jó kezdetének a dalát kéne ontanunk magunkból. Hat évvel később, apám eltűnésének ötödik évfordulóján, anyám egy fiút szült. Valaki olyantól, akiről nem akarta, hogy én és a húgom tudjunk. Szeretem a testvéreimet. A húgom lepcses száját és az öcsém megállíthatatlan csínytevés áradatát. Anyánk szerint ő legrosszabb szaturnuszi, aki ezen a bolygón él.

Nincs rossz életem. Szeretem a családomat és ők is szeretnek engem. A felém és a húgom felé intézett gúnyolódáson kívül, minden csendesen zajlott körülöttem. Ha kiléptem a házunkból friss zöldellő gyepet, virágokat és madarak csiripelését hallottam. Ha nem nézek jobban körül, akkor észre se venném az apró, mégis jelentős eltéréseket. A hátamba szúródó pillantások fájdalmát, a sugdolózás szellőjét, a gúnyos nevetéseket. Nem venném észre az idősebb asszonyok keresztvetését, mikor elmegyek előttük. Nem venném észre az áldásért és megváltásért könyörgő morajlásokat, hogy a világ jobb lenne az én fajtám nélkül. Miközben mind egy fajhoz tartozunk, csak vannak, akik kitűnnek közülünk.

Az apám nem hitt bennünk. Mindig azt láttam a tekintetében, a könyörtelen őszinteséget, amit kisgyermekként még nem értettem, nem bírtam felfogni. Emlékszem minden este arról beszélt, milyen volt régen, az isteneink előtt. Boldog volt akkor, láttam a tekintetében. És hallottam a hangjában is, főleg akkor mikor anyával veszekedtek. Sosem értettek egyet, ha ők szóba kerültek. Apám tagadta a vallásukat, a szokásaikat. Tagadott mindent, ami ahhoz láncolta, hogy szaturnuszi legyen. Olyan erős hit fűzte a régi korokhoz, ami megmérgezett minket. Elbizonytalanított.