Szaturnusziak (Istenek - trilógia 1.)

Ötödik fejezet

Apám mindig verseket és híres regényekből monológokat idézett nekünk. Emlékszem, ahogyan a húgommal szinte rátapadtunk a két oldalára, mikor olvasott. Mindig tudta mi az, ami kell. Főleg úgy, hogy én és a húgom nem igazán hasonlítottunk akkoriban.

Neki döntöttem a homlokomat a hideg ablaküvegnek, ami rálátást nyújtott az utcára és a szemközti házakra. Az eső, mint valami hírnök, úgy omlott a nyakunkba. Bejelentés nélkül. Ígéreteket hozott magával. Mintha azzal akarna fenyegetni minket, hogy negyven napig el sem fog állni. Olyan nagy cseppekben esett, hogy ha nagyon oda figyelt az ember, szerintem hallani lehetett az összes csepp érkezését a földre. Mind egytől egyig különféle dallamot pulzált.

Apám lassan homályba vesző hangja eltorzulva kezdett bele egy újabb mesébe. Monotonná vált, gépiessé. De azért még ott volt ahol lennie kellett. A fejemben, és az emlékemben. Egy olyan helyen ahonnan csak én tudom előásni őket. Akkor, amikor csak akartam.

Lassan esteledett be. Óráknak tűnő pillanatig tartott, míg az eső komor felhői mögül, alá bukott a nap a horizonton. Eltelt még egy nap. Egy olyan nap, mint a többi, mégis mint mindig a változás szelével kecsegtetett. Szinte pislogás nélkül bámultam ki az ablakon. Érzékeltem, hogy néha hozzám szól valaki, ujjak ragadják meg a vállam. De egyikre se figyeltem oda. Vártam. Ahogyan egyre sötétebb lett odakint, úgy egyre kevesebb ember járt kelt esernyővel a feje felett.

Vagy egy másfél órával később állt csak el az eső. Mikor kiléptem a hűs nyáresti, eső illattal bevont éjszakába, ahol giliszták és éti csigák kúsztak el a lábam alatt, mintha ezerévnyi gyöngédség zuhant volna a vállaimra. Éreztem, hogy megrogyott tőle a vállam. Mégis kihúztam magam. Görnyedt háttal elesettebbnek tűnik az ember. A vékony kabátom zsebébe dugtam a kezeimet, mikor befordultam az első elhagyott háztömb sarkán. Céltalanul lődörögtem. A friss, eső illatú levegő égette a tüdőmet. De olyan üdítően hatott rám, mint egy arcul csapás, aminek piros nyomai feltűnően sokáig hagynak nyomot az arcon.

Gyenge köd kezdett aláereszkedni a semmiből. Halovány foltjai apránként takarták el előlem a messzi horizontot. Igaz a sok háztól, és a fák összefonódó égi kerítésén keresztül ez nem látszott, de tudtam, hogy így van. Annyiszor láttam már a házak mögötti hatalmas rét végtelenét, hogy bele szédülök, ha csak újra eszembe jut.

Csak egy kisebb facsoport van a rét közepén, majd északra mintegy három mérföldre egy erdő terpeszkedik, önelégülten és gőgösen. Anyám sose engedte, hogy elmenjek odáig. És egyáltalán nem azzal fenyegetett, hogy bolond gyerek vagyok három mérföldet gyalogolni egy erdőért, és büntetésül az isteneink megátkoznak. Ő attól félt, ami az erdőben volt, pontosabban van. Egy romos faház, ami akár a régi mesékből magasodott ki. Több mint négy emelete volt, és két ikerfa közé tákolták. Négy lépcsőfok vezetett fel a korhadt gangra, ami körbe futott a két ikerfa körül és alapzatot adott a nagy monstrumnak. Úgy gondolom, hogy régen, maikor még élettel teli volt ez a hely, az újságpapírral befedett és eldeszkázott ablakok, olyan üveggel voltak kitöltve, ami visszavert a fák lombjain át beszökő fény sugarait. A fából tákolt bejárati ajtó, alsó fele hiányzott. Mikor legelőször szöktem el ide, egy agresszív mosómedve család két tagja vadul elkergettek innen, mikor bekúsztam azon a hiányzó résen. Mostanra már hozzászoktak, hogy időről időre itt bóklászom. Belül a ház lépcsői, amik kanyarogva és tekeregve vezettek fel az emeletekre, túl rozogák voltak, hogy elbírják a súlyomat. Így a földszinti helyiségeken kívül nem tudom, mit rejt még a ház. És a kíváncsiság egyszerűen égeti a mellkasomat.

Óvatosan a hátam mögé lesek, jobbról is, balról is, mielőtt a rét vadul burjánzó füvére lépnék, és az erdő felé indulok. Szinte az égig meredező örökzöldek, mint valami imádkozó délibábok, dalolnak a késő esti szélben. Mikor az ősz elmúltával enyhe havazás köszönt be és a jégcsapok gyanútlan gyilkosként lógnak az ajtófa felett, a vékony égő zöld levelekre finom hótakaró simul, akkor a leggyönyörűbb az egész. De egyben félelmetes is.