Szaturnusziak (Istenek - trilógia 1.)

Hatodik fejezet

- Elmegyek!

Ott álltam a bejárati ajtóban, arra sem vettem a fáradságot, hogy becsukjam magam után. A kora reggeli hűs levegő, nekicsapódott a hátamnak. A kontyomból kilógó hajszálaim csiklandozták a tarkómat. Három meglepett szempár fordult felém, nem beszélve arról a tekintetről, amelyik reggel óta a hátamat bökdöste, és mint valami kés mintákat vájt oda. Mély levegőt vettem és próbáltam lenyelni a gombócot, amit a tegnap átbeszélt este keltett bennem. Annyi információ kavargott bennem, hogy képtelen voltam eldönteni melyik igaz, és melyik nem. Össze lettem zavarodva, de Hyde szavai olyan mélységet sugároztak, mint egy tengeri mély árok, amibe önként és dalolva fulladsz meg.

A lépteim ugyanúgy remegtek, mint a hangom, ahogy közelebb léptem a családomhoz. Párszor szólásra nyitottam a számat, de mikor nem jött ki rajta hang, inkább csak megnyaltam őket. Az alsó ajkam remegni kezdett, mint télközepén mikor hóembert építettünk kint az udvaron.

Anyám tekintetét kerestem meg utoljára. Az öcsém értetlenül, a húgom megilletődve, az anyám meg kérdő bosszúsággal vizslatott. Magyarázatot vártak, amit szerettem volna megadni nekik, de nem jött ki hang a torkomon. Úgy éreztem, hogy egy láthatatlan fonal a hangszálaimra tekeredik és elszorítja őket, így csak a tehetetlen fuldoklás hagyhatja el a számat.

- El is mondod, hova vagy csak tátogni fogsz?

- Nem könnyű ezt elmondani – szólaltam meg végre – és kérlek, anya ne gúnyolódj velem!

- Ne gúnyolódjak? – mordul rám – Minden okom megvan erre! Hisz még az éjszakát sem töltötted itthon, kisasszony! Ne hidd azt, hogy nem tudok ezekről!

A mondata végére felemelte a hangját, az erek kidagadtak a nyakán, ahogyan egyre mérgesebb lett. A húgom a vállára simította vékony kezét, próbálta nyugtatni, visszatartani. Anyám lerázta magáról a kezét, majd felállva felém lépett. Már épp mondani akart valamit, valami igen sértőt rám nézve, de egy mély, a reggeli pillanatok kavalkádjától rekedtes hang megállította.

- A lánya velem töltötte az éjszakát.

Előre szegeztem a tekintetem. Sem anyámra, sem a húgomra nem mertem ránézni. Féltem, ha megteszem, leolvasnak mindent az arcomról. Hyde szorosan mögém lépett, és erőt kellett vennem magamon nehogy elhúzódjak tőle. Mellkasa a hátamnak simult, de oly észrevehetetlenül, hogy nem is voltam benne biztos. Nyeltem egy nagyot, remegtek a térdeim. Úgy éreztem, hogy menten összeroppanok, a rám nehezedő kimondatlan, igaz szavaktól.

Gyönge érintés simított végig a könyökömön, majd egy még gyöngédebb szorítást éreztem a csuklómon. Hyde bőrkeményedéses, és mégis selymesen puha keze az enyémnek simult, majd összefonta az ujjainkat. A tenyere úgy fogta satuba az enyémet, mint egy bilincs. Egy gyengéd, szelíd odaadást, és féltést, megértés sugárzó bilincs. Ami nem leláncol, csak valaki máshoz köt és szabadon enged.

Anyám szeme az összefont kezünkre meredt. Az arcára kiülő döbbenetet, valami érthetetlen bosszúság váltotta fel.

- Vegye le a kezét a lányomról!

- Sajnálom asszonyom, de nem tehetem. – Hyde hangja gúnytól volt terhes. – Szeretem a lányán tartani a kezemet. – teszi hozzá.

- Marlene! Magyarázatot követelek! – emelte rám a tekintetét.

- Vele akarok elmenni innen, anya. – suttogom erőtlenül. – Kérlek, ne állj az utunkba. – vinnyogok elgyötörten. – Megfolyt ez a hely. – vallom be elkínzottan.