A fejembe nyilaló fájdalomtól legyengülve feküdtem a hátamon. Furcsa érzés volt, mintha már jó pár órája feküdtem volna úgy, mozdulatlanul.
A nyitott ajtón könnyedén szűrődtek be a zajok, melyekre képtelen voltam reagálni. Anya halk monoton hangját hallottam, valószínűleg telefonált.
Az estéről, csak emlékfoszlányaim maradtak, de tulajdonképpen nem izgatott annyira a dolog. Ki akartam verni Őt, és a barátnőjét a fejemből, és az a nap pont megfelelőnek bizonyult elkezdeni.
Tehát az eső esett és hideg volt. Már lehetett látni a nyár végét, az időjárás, kezdett már-már őszire váltani.
-Marie!-szólt édesanyám csilingelő hangja a földszintről.
Ahelyett, hogy visszakiabáltam volna, úgy döntöttem, inkább lemegyek hozzá.
Szomorúnak látszott, bár nem igazán tudtam eligazodni rajta. Mindenesetre furcsa volt.
-Szivem, tudom, hogy megígértem, hogy minden meg fog változni, de muszáj visszamennem egy kis időre Londonba-vágott bele a közepébe mire én teljesen lefagytam.
Szavak nélkül is leolvashatta arcomról, a csalódottságot, bánatot és gúnyt ami kiült az arcomra.
Tudtam, hogy viszonya volt anyának, viszont sosem beszéltünk erről nyíltan. Tulajdonképpen ezért költöztünk el.
-Tök jó-nevettem fel idegesen, s mire bármit is mondhatott volna visszafutottam a szobámba.
Könnyek áztatva arcal borultam a párnáim közé.
Me: Én ezt nem bírom Fiona. Vissza akarok menni Londonba.
Me: Itt minden nagyon szar.
Fiona: Hiányzol Marie. Tarts ki. Meg foglak látogatni ígérem.
Harry Styles: Angel csak a tiéd vagyok.
Me: Kérlek ne keress többé..
Megmostam az arcomat. Már nem azt a lányt láttam a tükörben, mint korábban Londonban. Minden megváltozott és fájt.
Farmerszoknyát és piros toppot húztam magamra.
Szeretem a piros színt.
-Így fázni fogsz..-suttogta anya mikor kiléptem az ajtón.
Nem érdekelt. Ki akartam szellőztetni a fejem. Igaz az eső elállt, azonban még mindig hűvös volt.
Egy kis idő sétálás után kezdett csörögni a telefonom.
Harry volt az. Kinyomtan.
Egy ismerős parkan ültem. Talán Londonban is van hasonló.
Harry megint hívott.
És én ismét kinyomtam.
Dideregve nyomtam neki a hátamat, a régi fapad támlájának. Hátradöntöttem a fejem.
Hiányzott a tegnapi nap. A csókja.
Újra hívott.
Pár másodperc várakozás után vettem fel.
-Marie Angel mi van veled az isten szerelmére. Hol vagy?-szólt a készülékbe emelt hangon.
-Egy padon ülök. Van itt egy játszótér. Kérlek gyere értem-!-csuklott el a hangom.
ISMÉT BEDŐLTEM NEKI.
De értem jött.
Piros ingben és öltönynadrágban.
Kócos hajjal, megtörten.
Szorosan ölelt, úgy ahogy szokott. Csókokat hintett a nyakam minden részére.
-Most már csak mi vagyunk. Te és én.
Nem igazán értettem.
-Mi van Tulliával?-toltam el magamtól és a szemébe néztem.
-Már nem kell miatta aggódnod. Én csak téged szeretlek.
Naiv voltam és ártatlan. Nem tudtam mit akarhat tőlem.
Én hittem neki. De soha nem bántam meg. Soha..
Álltunk ott. Az eső megint szemerkélt. És csókolóztunk. Felemelt. Életem legjobb perceit éltem át. Csak úgy. Gondok nélkül.
Persze, akkor is mint mindig, minden jónak vége szakad egyszer, és már csak arra lettem figyelmes, ahogy ülök a sötét autóban, és hallgatom a vízcseppek kopogását a szélvédőn.
Szótlan volt. Gondolkodott valamin, de fogalmam sem volt róla, mi járhatott a fejében. Jobb is.
Ujjait kopogtatta a kormányon, és ráncolta a homlokát.
Még úgy is. Úgy is tökéletesen nézett ki. A borostás arca, és a meggyszínű ajkai.
-Aludhatnál nálam..-mondta, rám sem nézve.
Egy pillanatra sem vette le a tekintetét az útról.
-Anyám nem engedné. Bár már lehet úton van vissz Londonba-szorult össze a torkom.
-Miért megy vissza?-fordult végre felém, mely kisebb megnyugvást adott.
Nem válaszoltam, nem is igen tudtam volna mit mondani rá. Ő sem szólt egy szót se. De ahelyett, hogy hazavitt volna az ő otthonáz mentünk.
Minden egyes szegletre emlékeztem.
Még mindig levendula illat volt a konyhában.
Eszembe jutott minden.
-Marie-susogta a fülembe miközben hátulról átölelt.
Kábító volt. Forróság sugárzott a bőrünkből, égtünk, akár csak a Napon állnánk.
Összepasszoltunk.
