Sárkányfi

1.Fejezet - Egy új nap kezdete

~Rongel~

A Nap lassan a horizont fölé emelkedett. Az erdő lakóit madarak víg dala ébresztette, egy gyönyörű, ám veszedelmes faj kivételével. A sárkányok, ezek a pikkelyes, tűzokádó vadászok már a nap felbukkanása előtt talpon voltak és végezték a dolgukat. Az égen két, kutya méretű példány szállt, célállomásuk pedig Longtown volt, az egyetlen kisváros több száz kilométeres körzetben. Mindketten ott dolgoztak, igaz, teljesen más beosztásban. Mikor közel értek, az egyikük, egy világos zöld színű példány, szürkés társa felé tekintett.

– Még most sem tudom elhinni, hogy az iskolába osztottak be téged. Eddig arról volt szó, hogy azokat az épületeket békén hagyjuk – Társa rávillantotta szemét, majd újfent előre tekintett, s elgondolkodva meredt a kisvárosra.

– Én sem értem, miért döntött így a Tanács. De már nincs mit tenni. Valami oka biztos van, hogy... – Hirtelen elhallgatott. Meglátott egy kisebb csapatot gyülekezni az egyik tisztáson, mire felsóhajtott. Intett barátjának, majd célba vette fajtársait.

A világoszöld is felsóhajtott, és folytatta útját. Hamarosan elért a felügyelete alá tartozó házhoz, bólintott egyet az éppen távozó társának, aztán leszállt az egyik közeli fa ágára, és unottan elfeküdt rajta.

– Ez az egyetlen dolog, amiért megéri itt lenni... – motyogta az orra alá, tekintetét várakozón a rönkház ajtajára emelve.

~Jake~

Nyugodt csapásokkal szállt a felhők fölött, szabadon, mint bármely más röpképes teremtmény. Élvezte a szárnya alatt meghajló szelet. A felhők alá ereszkedett, így szeme elé tárult a város. Elmosolyodott, mikor megpillantotta otthonát. Hamarosan már az erdő fölött szállt, elhagyta a legközelebbi hegyet és célba vett egy másikat, melynek szirtjén emberek és sárkányok csoportja gyülekezett. Viszont mielőtt kivehette volna az arcukat, a kép lassan elhomályosult, majd teljesen elsötétült.

Az ébresztőóra hangos csörgéssel jelezte, hogy itt az ideje felkelni. Tulajdonosa, a tizenhét éves William Jake Stonewing azonban nem úgy tűnt, mint aki egyhamar felébredne. Egyetlen horkantással reagált a kellemetlen zajra, aztán motyogva az oldalára fordult. Vissza akart térni a furcsa álomba, újra a magasban akart szállni, szabadon, mint minden repülésre képes lény.

A visszaalvásról azonban kénytelen volt lemondani, mikor a rettentően kócos, hosszú, barna hajú nővére berobbant a szobájába. Csakis a nővére lehetett az, hisz nagyon is jól tudta: csak Narcissa képes villámokat szóró kék szemekkel nézni valakire úgy, hogy azt még a vak is megérzi. Hamarosan érkezett is a már várt, kemény párna, melyet nővére oly gyakorlott mozdulattal hajított felé, mint aki csak a cipőjét köti.

– Ébresztő, te sárkánybolond! Kezdj el készülődni, és lődd ki azt az átkozott órát! Anya nem visz el a kocsival, mert a haverod már vár rád a buszmegállóban! – Ezzel a kiáltással hagyta ott az ágyról fájdalmas nyögéssel leforduló Jake-et.

A hangos léptek lassan elhaltak, ami azt jelentette, hogy Narcissa lement a lépcsőn. Az ébresztőóra is elhallgatott – Jake jóvoltából az vált a párna következő áldozatává. Felkelt és megdörzsölte a szemét. Beletúrt barna hajába, ami – talán családi vonás alapján – közel olyan kócosan állt, mint angyalbőrbe bújt ördög nővérének. Mikor azonban kinyitotta szemeit, és a tükörbe nézett, azok mélyzölden csillantak fel az ablakon beszökő gyenge napsütésben. Ő az édesapjuk szemét örökölte.

Miután felkelt a földről, nagyot ásítva nyújtózkodott. Odalépett a szekrényéhez és kivette kedvenc, hosszú ujjú, zöld-fehér kockás ingét, egy hozzá illő barna farmernadrágot, valamint egy fekete bőrdzsekit. Álmosan pislogva kereste a szemüvegét, amit végül az íróasztalán talált meg. Miután orrára biggyesztette, kilépett a szobájából, és elindult le a lépcsőn, mely a nappali sarkánál balra kanyarodva ért véget, közel a bejárati ajtóhoz.