Sárkányfi

4. Fejezet - Félszem

~Eclipsz~

Eclipsz sejtette, hogy pikkelyei csak úgy sziporkáznak a fák lombkoronái közt beszűrődő fényben, ugyanezt azonban már nem tudta elmondani a kedvéről. Akármennyire is örült annak, hogy a fiú jó jegyet szerzett – hisz így nem kellett apja előadását hallgatnia a felelősségtudatról –, egyáltalán nem volt boldog. Sőt, annyira elment hirtelen mindentől a kedve, mintha letört volna egy darab a szarvából.

Amiről természetesen szó sem volt! Azt el se bírta volna viselni, ha letörik egy darab az ő gyönyörű szarvából. Bár mindkettő egyszerű, egyenesen hátra forduló és csavart volt, a sárkánylány úgy gondolta, épp ez az egyszerű forma adja az egész gyönyörűségét. Kit érdekelt, hogy nem kacskaringós kört leírók, amit a legtöbb hím szépnek gondolt, vagy, hogy nem előre felé fordulnak, amit használhatna a harcban; ha az ő szarvai olyanok, mintha három csontot szorosan összecsavartak volna? Épp elég ritka volt ez a szarvfajta ahhoz, hogy ő már különlegesnek és szépnek érezze magát – és valóban olyan szép is, mint amilyennek gondolja magát –, leginkább azért, mert a vezér lánya!

Ez már mosolyt csalt az arcára, és immáron sokkalta vidámabban indult meg az erdőben, keresve legjobb barátnője szagnyomát.

– Eclipsz! – Egy boldog kiáltás, majd megfordult a világ a sárkánylány körül. Mint mindig, most is barátnője találta meg hamarabb. Mire feleszmélt, már a hátán feküdt és meglepve tapasztalta, hogy a rávetődő Karával együtt a dombnak, aminek az imént még a tetején állt, egészen az aljáig gurultak. Nevetve megingatta a fejét, majd a kacagó Karát nézve felkelt a földről. Barátnője mindig is energikus volt, legalább annyira, mint egy pár hetes fióka, és bár ezzel már párszor kivívta magának, hogy az őrzők megorrontsanak rá, mindig megenyhültek Kara boldogságát és játékosságát látva.

– Én is örülök, hogy újra látlak. Bár alig két órája volt. – Mosolya csak nagyobb lett, mikor lila pikkelyes fajtársa tovább nevetve meglökte, majd rámosolygott.

– De az két órája volt. És az emberek közt voltunk épp.

Az emberek említése pont elég volt a kékségnek ahhoz, hogy újfent kicsit lehervadjon a mosolya, amint eszébe jutott a fiú és annak viselkedése. Felpillantva látta, hogy barátnője is hasonlóan elkomorult. Tudta, hogy miért. Kara ugyanis hetekkel a kikelése után elkóborolt, és összetalálkozott egy nagyobb embercsoporttal.

Apja abban a pillanatban talált rá, mikor az emberek felsértették Kara oldalát egy karddal. Ötlete se volt, se neki, se senkinek, hogy mit kerestek ott azok az emberek. Csak annyit tudott, hogy mire Kara anyja is megérkezett a helyszínre, már csak egy ember maradt életben, az, aki bevitte a halálos csapást az apjának. Barátnőjében mély nyomokat hagyott az eset, és az oldalán még most is ott virított a vágás nyoma. Halványan ugyan, de ott volt. Az eset után Kara rengeteget sírt, és többször is elszökött az apját keresve, mert nem akarta elhinni, hogy az, aki annyit játszott és törődött vele, már nincs. Az egyik ilyen keresés alkalmával ismerkedtek meg, és azóta elválaszthatatlan barátok, szinte testvérek lettek.

Eclipsz tudta, hogy barátnője fejében is ugyanezek az igen mély sebből eredő gondolatok játszódtak le. Olyan közel állt mellé, hogy a válluk összeért. Mikor találkozott a tekintetük, szelíden rámosolygott, pofáját kicsit nekidörgölte Karáénak, majd újfent elindult az erdőben. Tudta, hogy barátnője követi, ahogy azt is, hogy sikerült kizökkentenie a gondolatai közül, így nem fog tovább a múlton rágódni. A pár másodpercig tartó csöndet egy hangos gyomorkorgás törte meg. Eclipsz hátrapillantott Karára, aki halkan morgott az orra alatt.