Nézz rám. Egy olyan fiút látsz, akinek a fél arca fekete. Akitől mindenki fél. Akit szörnynek neveznek, mert mást kapott, mint amire számított. Talán a zsarnokságot meg tudták fékezni, de az ítélkezést még nem sikerült. De nem érdekel, mert kivívok...
Hosszú idő után az ég ismét felvette kék köpenyét. Eltűntek a fekete felhők és a Nap is vidáman sütkérezett nem figyelve a két bátyja figyelmeztetésére. Elhaladtak a füle mellett a figyelmeztető kiáltások, miszerint megint bántani fogják, de semmit sem tehettek. A Nap szerette az Eirene Fennsíkon élőket minden háború ellenére, és a bátyjai, Cardew és Acheflow, a két Hold, semmit sem tehetett. Csak távolról tudták kordában tartani a Napot, aki most úgy döntött, nem hallgat a testvéri szóra. Szüleik már születésük előtt meghaltak, hátra hagyva a hármas ikreket. Senki sem gondolta volna, hogy mindhárman egy bolygó körül fognak élni, hisz oly nagy jövőt jósoltak nekik! Akkor mégis miért itt éltek? Minden egy békatalppal megáldott, ártatlan bőrű szirénnel kezdődött. A lányt Serlinára keresztelték, de minden létező személy máshogy hívta. A kalózok csak Merleynek becézték, a gyámoltalan lakatlan szigetre vetettek pedig „Gyönyörűnek". A szirén nem törődött ezekkel a szavakkal, mert számára csak az éjszakai fekete égbolt létezett, Holdak és csillagok nélkül. Bár az óceán mélyén élt, néha felúszott, hogy megnézze a kinti, emberi világot a vízből. Csalódottan vette észre, hogy a világot irányító erő még mindig a zsarnokoskodás. Az égen meglátott egy fénylő pontot. Azonnal lehunyta a szemét, és összetette a kezét, ahogy azt az anyjától tanulta. Kívánt egyet: bárcsak lenne valami, ami megakadályozná az emberek zsarnokoskodását! A reményekkel teli szavakat meghallották a hármas ikrek, és úgy döntöttek, ide költöznek a barátaikkal, a csillagokkal. Azóta megtelt élettel a bolygó esti és nappali légköre. Azonban nem csak ez volt az egyetlen változás, mert egy nap a felhőkből lejött három különleges alkímista, akik elhozták az Eirene Fennsík-i Újkort, és beköszöntött a Mágia Időszaka. A Varázslatokhoz nem kellett vassal, vagy erővel dolgozni. A három fehér köpenyes férfi, Szenes, Univer és Idöla úgy döntött, ebbe bele kell születni. Először tiszta elemet hordozó lánykák és fiúcskák jöttek a világra, majd ezeket követték a vegyes elemek, mint a Villámlás vagy a Jég bensővel megáldottak. De ez mind csak a kezdet volt. Később, a három férfi magának adta a három Létezés képességét. A Szent, az Univerzum és az Időutazás varázslatát ők, és a családtagjaik irányíthatták. Szenes bármit csinált vagy mondott, annak szentnek kellett lennie, Univer gondoskodott a bolygó körüli Univerzum békéjéről és Idöla bárki másnál jobban értett az időhöz. Ám a sok jóval sok rossz is járt. Rengeteg háborúskodás követte az Újkort, majd kitört az Első Népháború. Az Eirene Fennsík és a Holdak rengeteg sebet hordoznak magukon, ami mind a kapzsi és makacs ember miatt van. Alig szakadtak ki a népek az érdekházasságokból, újra ezt követelték a szülők. A gyerekednek még mindig tiszta tűz folyik a tenyeréből? Add hozzá egy tiszta Villámlás irányítóhoz, és garantáltan jó pénze lesz a családnak, miután eladták szegény unokát a hadseregbe. A káosznak az első Isten, Dheu vetett véget. Békét és szeretetet hozott a sok fájdalmat átélt Eirene Fennsíkra, majd megszűntetett minden háborúskodó törzset, és az egész bolygót átölelő birodalmat hozott létre: az Első Dheu Birodalmat. A hegyek között, a Nagy Völgyben volt a főváros, ahol építtetett magának egy templomot, ott tengette mindennapjait a Csend korszakában. Ez tartott vagy kétszáz évig, majd újabb gondok léptek fel, amivel egyedül már nem tudott megharcolni. Az Északi Szigetek egyikén egy Bájitalkészítő véletlenségből felrobbantotta a házát idegen vegyszerekkel. Egy fekete lyukat hagyott maga után, amiből azóta is megállás nélkül lépdelnek át a furcsa lények az Eirene Fennsíkhoz tartozó szigetekre. Dheu megannyi hadsereget küldött már a szörnyek ellen, hogy be tudják zárni a kaput, de amint kikötöttek a szigetnél, esélyük sem volt ellenük. Azonban azok szerencsére nem tudnak úszni, így a világ többi része békében honolt. Létrehozták a Minden Erők Iskoláját, ahova különleges képességekkel megáldott fiatalokat küldtek, de hamar rájöttek, ez rossz ötlet volt. Eltelt még pár száz év, mikor Univer és Idöla elhatározták, hogy más bolygóról hoznak ide fiatalokat. Nekiálltak, és bizarrabbnál bizarrabb bájitalokat készítettek, amelyek hatalmas varázserővel bírtak, az eddig képességgel rendelkezők nagy részét pedig Dheu kivégeztette. Az Istenük segítségével egy dimenziók között mászkáló Alattomos Alamuszi Cicát is készítettek, hogy ő végezze el a piszkos munkát. Az egyetlen kikötésük az volt, hogy a Macska csak olyan fiataloknak ajánlhatja a bájitalokat, akik éppen a halál ajtaján átlépni készültek.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A sötétség úgy zúdult a világra, mint a hirtelen lesújtó nyári zápor. A kellemes meleget felváltotta az ordító hideg, a fülledtséget kiszorította a sikító szél, ami az emberek elsápadt arcába fújta a kócos hajukat. Ijedten pillogtak a falusiak, egymást keresve bámulták a félhomályban lévő tájat.
‒ Mi történik? ‒ kérdezték. ‒ Eljött a Világ vége?
‒ Vége a hősködéseteknek! ‒ ordította egy vén bolond a botjára támaszkodva.
Az eddig boldog délutánba forgószélként hasított a kegyetlen félelem. Kislányok sikítottak, nők zokogtak és férfiak remegtek a sötétségtől.
‒ Ez mind a te hibád! ‒ A fekete hajú nő meglendítette a kezében lévő forró teáskannát, és eltalálta vele a fiatalt.
Az ő házuk környékén volt a leghidegebb és legsötétebb. Az asszony arcáról patakzottak a könnyek, miután újra leöntötte a fiát forró vízzel. Ezután a kis parasztház egyik sarkába kuporodva átkarolta a felhúzott térdeit, egész testében remegett.
A fiú ordítozása töltötte be a teret. A szemére tapasztotta a tenyerét, hogy csillapítsa a kínt. Hangja pókhálót szőtt az üres szobában, nem is figyelve a kintről bebújó elnyomott katasztrófa zajára. Lassan elemelte a kezét, mire köd borult a világra, bár ő eddig természetesnek vélte a sötétséget, most szinte belefájdult a feje abba, hogy homályosan látott bal szemére. A fiú lábai remegni kezdtek, a könnyek riadtan siettek le az arcán, pillanatokon belül pedig lerogyott a földre.
‒ Anya, kérlek ‒ nyüszítette újra letakarva a szemét. ‒, kérlek, bocsáss meg!
Kint, egy fogadó teraszán az egyik férfi ijedtében feldöntötte a lámpást az állványról. Egy lélegzetvétellel később a tűz éhesen falta a fát körülöttük. Ordítozva kértek egymástól segítséget, emberek rohantak el vízért. A tűz nem hogy nem világított, talán még sötétebb is volt, mint amire számítanánk.
Egy férfi toppant be a házba, percekre megnyitotta azt a csapot, amivel beengedte a kinti tombolást. Az eddig zokogástól kongó ház úgy telt meg kiabálással és dobogással, mint egy hordó vízzel. A bakancsos férfi becsukta maga mögött az ajtót, ezzel a ház visszakuporodott a hüppögő csendjébe. Trappol kettőt, s megállt a fia előtt. Belerúgott egyet.
‒ Két kezemmel ölnélek meg, de én nem akarok meghalni. ‒ Újra meglendítette a lábát, majd felhúzta kínlódó fiát. Az arcába hajolt, majd ezt fröcsögte neki: ‒ Az éjszaka eltakarodsz a faluból, és nem szólsz róla senkinek. Halkan elindulsz észak felé, és soha nem jössz vissza. ‒ Elengedte, a fiatal feje pedig a padlón koppant. ‒ Megértetted? ‒ emelte fel a hangját.
