Mindennek A Kulcsa

a

Talpam alatt ropogott az avar, fülemben az éjszakai tücsökhegedülés és a kellemes búgás zengett. A hideg lágyan csípett a karomba, egy hűvös fuvallat összeborzolta a hajam, borsódzott a karom. Egy másik fához rohantam, majd visszanéztem a lángcsóvákkal befont falura. Végig simítottam a bal szememen, és tovább merészkedtem a legközelebbi tanyától is.

 Az érzelmek még mindig úgy tomboltak bennem, mint a sötétség, ami a világot lelte. A mellkasom fájt, mintha azt öntötték volna le forró vízzel. A bordáim alatt szúró érzést keltett bennem, hogy eltűnt. Hogy kiengedtem.

 Anya mindig azt mondta, hogy ha látom Őt, akkor küldjem el. Azt parancsoljam neki, hogy tűnjön el. És soha többé ne jöjjön vissza. Kisebb koromban még megpróbált megvigasztalni, ezért a tanácsait még mindig a szívemben hordozom.

 „Tilos sötétben lenned!", „Takard el magad, ha itt van!", „Ne nézz a szemébe!", „Ne félj tőle, mert épp elég, ha mindenki más fél tőle!", „Ezt a szörnyet Te teremtetted!"

 Megbotlottam egy kiálló gyökérben, és a földre estem. Arcomat betemette a sár, és már kintről is olyan nyomorúságosnak látszódhattam, mint amilyennek belül éreztem magam. A szívem megtelt fájdalommal, félelemmel és árnyékokkal.

 Az arcomra ragadt sár összekeveredett a könnyekkel, amiket egészen addig észre sem vettem. Ez lennék én, egy sárral bevont csődtömeg. Egy szörny vagyok, akit elkergettek a falusiak. Én is csak egy árny vagyok.

 Mikor abbahagytam a hüppögést, meghallottam a szapora lihegésemet. Úgy emelkedett a mellkasom, mintha még mindig eszemet vesztve rohannék a fák között. Mióta is, hogy elkezdtem futni? Elfordítottam a fejem, hogy meglássam a lombok ölelkezésében az eget. Az én sötétségemet felváltotta a természetes éjszaka, a csillagok boldogan táncoltak fölöttem.

 Lassan felkeltem, és nekitámasztottam a hátam a fának, aminek a gyökerében megbotlottam. Megpróbáltam letörölni az arcom, de a mellényem ujja vizes volt az izzadtságtól. Nagyot nyeltem, miközben a lélegzetemet próbáltam rendezni. Még mindig úgy fájt a mellkasom, mintha a kovácsinas kalapálta volna. Úgy izzott, mint a felmelegített, formázásra váró fémdarab és olyan nehéz is volt.

 A távolból halk neszt hallottam, szinte visszhangzott a növények között. Visszatartottam a levegőt, hogy megállapítsam a hang irányát. Lassan körbe néztem az erdőben, úgy láttam, mintha az árnyékok helyét gyertyával világították volna meg. Sehol nem láttam a mozgó alakot, ezért lassan felálltam, majd eljöttem az eddig biztonságot nyújtó fatörzstől. Megfordultam, hogy a mögöttem lévő tájat is végig nézzem, de ekkor meghallottam egy morgást.

 A szívem a torkomba ugrott, előhúztam a kést a mellényem belső zsebéből, ügyetlenül tartottam a bokor felé, ahonnan hallottam a hangot. Ez nem egy medve hangja volt, az biztos. Kizárt, hogy az Északi Erdő legmélyén lennék, ahol a démonok tanyáznak. Hirtelen egy férfialak ugrott ki nem messze tőlem egy bokorból. Nyeltem egyet, majd tüzetesebben végig néztem rajta.

 A nálam jóval magasabb férfi rongyos ruhában szaglászott a levegőben. Nem volt nála fegyver, egy parasztnak látszott. Kampós orrát az ég felé meresztette, majd az én irányomba nézett. Döbbenetemben majdnem kiesett a tőr a kezemből.

 A férfinek nem volt szeme, helyükön vértől nedves lyuk tátongott.

 Lassan és bicegve indult meg az irányomba, bal karját úgy tartotta, mintha meg akarná markolni a torkom. Jobb karját kerestem, s gyorsabban kezdett dobogni a szívem, mikor rájöttem, nincs másik ilyenje. Mély hangján felém hörgött, mintha azt üzente volna, hogy nincs menekvés.

 A fenyők között száguldó szél belekapott a hajamba, végig borzolta a karom. Fázni kezdtem az izzadtságomtól, a félelemtől pedig hátrafele kezdtem lépkedni. Remegve tartottam a kezemben az egyetlen fegyveremet, hirtelen a hátam nekicsapódott egy fa kérgének. A torkomon a nyüszítésen kívül semmi nem jött ki, még csak kommunikálni is elfelejtettem a velem szemben ügyetlenül lépkedő férfivel. Ajkam remegve figyelte az eseményeket, nem jutott eszembe semmi, amivel elmenekülhetnék. Talán el kéne futnom? De mi van, ha ez a férfi megtalálja a lángcsóvák között lévő falumat?

 ‒ Nyöehhöh ‒ tátotta el a száját, amin zöld gáz jött ki.

 Öklendezni kezdtem a bűzétől, és le kellett hajolnom, hogy kiadjam magamból a reggelimet. Az ösztönöm azt súgta, muszáj tovább mennem, legalábbis el innen.

 Soha életemben nem láttam még ilyen teremtményt. Mi van, ha nem is ember?

 A gondolattól újra öklendeznem kellett. Arrébb ugrottam, hogy ne kapjon el a bal karja. Egyből a szemébe akartam nézni, mint más embernek, de kirázott a hideg, mikor újra megláttam az érzékszerv hiányát.

 Meglendítettem a tőrt, és belevájtam a tenyerébe. Folyamatosan remegett a karom, és felkiáltva belerúgtam egyet, amitől elesett, de a fegyverem nála maradt.

 Nem mintha tudta volna használni.

 Vissza kellett szereznem a kést, amit születésemkor kaptam, mert az még a leghidegebb időkben is megvédett mindentől. Mint most. Régebben sokszor képzeltem magam a híres harcosok helyébe, és rengetegszer vágtam el a nagy macimnak a nyakát, vagy éppen szúrtam bele a szívébe az ametiszt élű fegyvert. A markolatának fekete bor színe volt, közepén pedig egy írisz karcolat volt. Sosem tudtam, mi a jelentése a lekerekített háromszögnek, de sokszor úgy aludtam el, hogy a lilán világító alakot néztem.

 Kerestem egy éles botot, majd a földön kuporgó alakhoz léptem. Nem tudott felállni, csak össze-vissza rázkódott a sárban, mint egy őrült. Nagy lendülettel kihúztam a tőrömet a kezéből, és kicseréltem a bottal. A férfi nyöszörögve fogadta az ajándékomat, a szívem majd meghasadt a látványtól.

 Tovább kellett indulnom.