Mindennek A Kulcsa

sötétség

 Sokan nem élték túl, mikor megjelent náluk a képességük. Kiskoromban sokat olvastam, ezért rengeteg olyan gyermekről tudok, akik a csodás, szinte hihetetlen képességük miatt haltak meg. Minden alapja az, hogy fel tudd fogni, mi vesz körül. Az árnyékok, csuklyás fazonok és maszkosok nem mindig a rossz emberek.

 Emlékszem, olvastam egy kislányról, akit Windynek hívtak, és a feljegyzések szerint képes volt szélviharokat fakasztani akkor, ha erős érzelmi nyomás érte. Hét éves korában a szeme láttára halt meg az anyukája egy félresikerült céh támadásban, hatalmas trauma érte. Zokogva állt a falu közepén, miközben fegyveres férfiak rohantak el mellette, senki nem vigasztalta meg. Egyes szemtanúk azt mondták, látták a lány mellkasát szétrobbanni, azután pedig egy hatalmas hurrikán szétrombolta az egész falut, a csata pedig befejeződött.

 Ami engem legjobban megérintett, az egy kisfiú története volt. A könyvtárban az egyik Leíró szerint ez az eset a falutól, ahol felnőttem, nem messze történt, kicsit délebbre. A kicsi Therosz végtelen vizet tudott fakasztani a tenyeréből, amivel rengeteg délebbre fekvő falunak tudott volna segíteni. Azt tudom, hogy ha még mindig élne, akkor egyidősek lennénk, talán jóban lettünk volna. A fiú beleugrott a kútba, és mikor leérkezett a mély aljára, a víz a talpa érintésére jéggé fagyott. Egyesek szerint azért ugrott bele, mert meg akarta nézni, hogy hova vezet a víz, mások azt állítják, öngyilkosság volt. Az édesanyja pár nappal a halála után felakasztotta magát. Senki nem tudja a biztos okot a fiú halálára, de a kutat betemették, és lerombolták. Johnnyman'Ir faluja nem épített több kutat, árusoktól veszik a vizet.

 Ha csak belegondolok, mi lett volna, ha ezek a gyermekek tudták volna irányítani a képességüket... milyen erős harcosok lehettek volna. A császár mellett dolgoztak volna, vagy faluról falura, városról városra jártak volna, hogy az embereken segítsenek.

 Vajon miért utált engem mindenki? Miért küldtek el otthonról? Nem tudtam, mi értelme van a létezésemnek, minden éjjel rémálmok gyötörtek, általában kivégzésekről, és legtöbbször könnyes arccal ébredtem meg az éjszaka közepén.

 Az út, amit követtem a Wound Hegység felé emelkedett, napok múlva, éhezve találkoztam egy kovakő színű köpenyes öregemberrel, akinek a fehér szakálla majdnem a talajt súrolta. Egy öreg faboton támaszkodott, ami legalább annyi idős volt, mint maga a férfi. Először próbáltam kikerülni, azonban fellendítette a botját, és elém tartotta, hogy megállítson.

 ‒ Ez nem neked való hely. ‒ Sötét arca vas színben árnyékolt. ‒ Menj innen. Meghalhatsz. ‒ Mikor felé fordultam, meglátta gyötört tekintetem. A mélyen ülő mazsola szemei megcsillantak, percekig csak bámultuk egymást, belőlem pedig semmi reakciót nem váltott ki a halál gondolata. ‒ Mi a neved, kölyök?

 ‒ Victor. ‒ Hangom rekedtsége elvegyült a gyengeséggel.

 ‒ Készítek neked egy teát, te pedig szépen elmeséled, hogy miért garázdálkodsz egyedül a hegy tetején ‒ biccentett, majd elindult. ‒ Gyere már! ‒ kiáltott utánam krákogva, miután lépett pár lépést.

 ‒ Mi a képességed, Victor? ‒ kérdezte, miután egy barlang szájához értünk.

 ‒ Nincs képességem ‒ ráztam meg a fejem.

 Felnevetett. ‒ Csak úgy sugárzik az aurádból az erő, biztosan van valami képességed. Hány éves vagy?
 ‒ Nemrég múltam tizenhat ‒ vakartam a tarkóm.

 ‒ És nem tudsz semmit az erődről? Miért nem vagy a szüleiddel? ‒ erősödött meg a tekintete.

 ‒ Elküldtek ‒ suttogtam magam elé.