|WE ARE SENSATIONAL| Finn Wolfhard ff|

I.

Fáradtan csaptam le a mellettem elhelyezett sötétkék ébresztőórát, mely egyre hangosodó csipogással igyekezett tudtomra adni, hogy itt az ideje a kelésnek. Hatalmasat sóhajtottam, majd befordúltam az ágyam mellett felhúzott fal felé.
Fejemre rántottam a fehér paplant, amely kellemes meleget adott ez által. Utálom a reggeleket. Az utálat rossz szó. Undorodok a reggelektől. Így helyes. Miért nem maradhatok itt? Úgy, körűl-belűl örökre...
Neszeket hallottam a szobámon kívül. Majd valaki benyitott.

-Finn!-testvérem kárörvendő hangját hallottam meg. Lelki szemeim előtt láttam gúnyos mosolyát.

Nick testvérem ebben az évben kezdi első félévet az egyetemen. Fogalmam sincs végül hova jelentkezett. De az biztos, hogy neki csak délután kell bemennie. És kihasználja ezt ahol csak tudja, kezdve azzal, hogy fejébe vette, hogy mostantól ő fog engem reggelenként felkelteni. Ez igéretét előszeretettel telljesíti is. Hatalmas kárörvendő mosollyal csinos kis pofiján. Idegölő.

-Finn...-hallottam, hogy közeledni kezd, majd éreztem, hogy lesüpped fekhelyem matraca ahogy melléműlt.

Ujjaival elkezdtett játszadozni a takaró alól kilátszódó göndör fürtjeimmel, majd két tincset megragadott és erősen megrántotta. Egyből éles fájdalom keletkezett fejbőrömnél.

-Baszd már meg Nick!-űltem fel dühösen, majd a hirtelen fényesség miadt a szemem kissé könnybelábadt.

-Jajj, ne sírj! Ennyire biztos nem fájt.-gügyögte röhögve.

Megdörzsöltem a fáradtságtól csak résnyire nyílt szemem aztán hatalmas lendítéssel tarkónvágtam a mellettem ülőt.

-Ezt most miért kellett?-tárta szét a kezeit felállva és az ajtóhoz sietve-Öltözz, elviszlek suliba!-csukta be végül azt.

-Kösz kedvességed, de nem felejtettem még el járni, ne fáradj.-kiabáltam utánna, de kétlem, hogy meghallotta.

Lerugtam magamról a paplant és kikaszálódtam kuckómból. A fürdőszobához siettem ahol letusoltam. Felkaptam magamra egy találomra választott farmert és pullóvert, a hajammal megpróbáltan kezdteni valamit, de miután tervem kudarcba fulladt hagytam a francba az egészet és a táskámmal kezemben lesiettem a földszintre.

Apám a konyhában álldogált telefonjával a kezében. Biccentettem neki, mire ő az előtte fekvő fehér porcelántálra nézett jelentőségtelljesen. Az említett edény roskadásig tele volt goffrival és gyümölccsel. Odasiettem és kikaptam az imádott édességből kettőt. Éppen beleharapni készültem a kellően ropogós, halványbarna reggelibe amikor is házunk éles csengője ütötte meg fülemet. Mivel, körűl-belül húsz másodperc múlva sem akart abbamaradni az idegesítő csöngetés, odasiettem a bejárati ajtóhoz, majd feltéptem azt. A ház előtt legjobb barátom állt kezeit fekete nadrágja elülső zsebeibe méllyesztve jobb vállával szó szerint a csengőnek dőlve, éktelen vicsorgással az arcán.

-Noah, mond hányszor kell még elmagyaráznom neked, hogy nem kell minden egyes reggel azzal köszönteni, hogy ráfekszel otthonom csengőjére. Elég egy telljesen átlagos és szimpla szia is.-tettem alacsony barátom vállára a kezem.

-Húh, de durci itt ma reggel valaki!-füttyentett vidáman. Szememet forgattam.

Beszaladtam a táskámért, majd ketten lesétáltunk a házunk előtti platón keresztűl az utcára. Pontosítok: én sétáltam, Noah ugrált.
Onnantól csendben baktattunk egymás mellett. Én a telefonommal voltam elfoglalva, barátom pedig a kavicsokat vagy az előttün elterülő aszfalton lustán heverésző faleveleket rugdosta.

-Mennyit tanúltál Setterson dogájára?-kérdezte kis idő múlva a második órában megejtendő történelem teszttel kapcsolatosan.

-Nem sokat. Bernadette mellett ülök, tehát van kiről másolnom.-vontam meg a vállam. Noah hirtelen válasz helyett megbökte a könyökével az oldalamat.

Erre ösztönösen felkaptam fejem és Noah-ra néztem. Ő pedig aprót biccentett a jobb oldalam felé. Fejemet arra fordítottam amerre a törpe jelzett. Az említett oldalon egy gyönyörű lány sétált. Pontosabban gurúlt, ha a cipője alatti gördeszkát tekintjük. Öltözete érdekes volt, mintha minden ruhadarab amit viselt legalább egy mérettel nagyobb lett volna a kelleténél és kopottas is volt. Mintha a '90-es évekből repűlt volna előre. Rövid, barna, göndör haja volt. Gyönyörű zöld szemei alatt ezernyi apró szeplő pihent. Ahogyan a közelünkbe ért lassított egy kicsit és óvatosan ránkmosolygott. mire már egészen a mi tempónkra lassúlt ezzel párhuzamosan melletünk gurúrva leugrott és nemes egyszerűséggel a kezébe kapta a piros kerekeket bírtokló deszkát.

-Ti is a St. Jones-ba jártok?-kérdezte. Hangja érdekesen csengett. Volt benne valami féle félénkség, mégis magabiztosságot tükrözött.

-Igen, honnan...-válaszolt volna kérdéssel barátom.

-A kitűzők a táskádon. Amúgy, Anastasia vagyok.-nyújtott kezet elsőnek Noahnak, majd nekem is.

A felém nyújtott kezet elfogadtam, majd esetlenűl megráztam. Ahogy a gesztussal közelebb kerűlt hozzám éreztem parfümjének mámorító illatát.

-Finn. Finn Wolfhard.-próbáltam kedvesen mosolyogni rá-Új vagy erre? Még nem láttalak erre felé.

Visszahúzta a kezét, majd barna bőrdzsekijének zsebébe méllyesztette kezeit, melynek körmeit kopottas, fehér körömlakk díszítette.
Amint feltettem neki a kérdést bólintott válaszra készen, majd egyből meg is adta azt.

-Nos, igen. Eddig anyámmal éltem. Londonból költöztem ide, a szüleim válása után apum vissza tért ide, a szülővárosába, és gondoltam inkább az ő életét nehezítem tovább anyámé helyett. Na nem mintha nem szeretném anyukám.-hirtelen elhallgatott, majd zavartan felnevetett-Bocs, túl sokat beszélek.

-Engem nem zavar. Ha szeretnéd körbevezethetlek majd a suliban.-ajánlotta fel magát Noah.

-Jaj, köszi az jó lenne. Kicsit izgulok. Nehéz lesz az új lánynak lenni.-sóhajtott fel a göndör megkönnyebbüléssel a hangjában.

Pár lépést csöndben tettük meg. Én az eddig kezemben maradt telefonomat a farzsebembe méllyesztettem és úgy baktattan tovább. Noah piperkőc módra a hajával volt elfoglalva. Fél szememmel a még midnig jobb oldalamon baktató lányt figyeltem. Az eddig is a hullámok miadt kócosnak tűnő rövid hajkoronája az enyhén fújdogáló szél miadt még jobban összeküszálódott.
Nem szóltunk egymáshoz. Talán mindannyian ugyanazon töprengrünk. Miért nem hoz már fel egy beszélgetésre alkalmas témát valaki? Az is lehet, sőt valaszínűbb, hogy egyszerűen csak túl korán volt még mind a hármunknak csevejt kezdeményezni. Végül nem derült ki, mivel elértük az áhitott iskola kapuit.
Anastasia letette gördeszkáját maga elé, felpattant rá és indulásra készen még egyszer megfordult.

-Nos, akkor sziasztok, majd még gondolom akkor összefutunk.-mosolygott-Ja, és Finn! Király gitár!-vetette oda végszóként még a válla fölött.

Dicséretére homlokom közepéig szaladt a szemöldököm. Ugyanis igen, gitározom. De hangszerem közel sem volt nálam. Inkább a szobámban az ágyam melletti sarokban az egyhetes szennyesem alatt valahol. Nem értettem. Végül, csak annyiban hagytam a dolgot.

Biztos képzelődtem-gondoltam akkor. De így, most visszagondolva irónikus a dolog. Ugyanis nem én voltam az, aki "képzelődik."

💥💥💥

Hey you guys!
Ez lett volna az első rész! Előre is bocsánatot kérek az esetleges helyesírási hibákért. Remélem tetszett, hamarosan folytatás következik. De nem akarok ide most nektek kisregényt írni xd. Szóval ha tetszett, akkor örülnék, ha ezt jeleznéd egy ☆-formájában és ha van kedved akkor kommentelj is.

xoxo: Naps

💥💥💥