|WE ARE SENSATIONAL| Finn Wolfhard ff|

II.

Anastasia

A skizofrénia, szkizofrénia vagy hasadásos elmezavar olyan kóros mentális állapot, amelyet a mentális folyamatok összeomlása, a gondolatok, érzések és cselekedetek közötti összhang felbomlása, rossz érzelmi alkalmazkodás, érzékcsalódások és téveszmég jellemeznek.
A skizofrénia úgynevezett spektrum betegségcsoport, amelynek a leggyakoribb megnyílvánulási formái az akusztikus hallucináció, polaroid vagy bizarr téveszmék, illtetve dezorganizált (renezetlen) beszéd vagy gondolkodás.

Ezek szerint vajon ennyire kiszámítható lennék? Ez bizony lehangoló. Mindig igy úgy tudtam, hogy az emberek nehezen tudnak kiigazondi rajtam és érzéseimen. Ha belegondolunk, a szakkönyvek szerint nekem sem kéne tudom. Mégis úgy érzem, pontosan tisztában vagyok vele, hogy mit csinálok vagy éppen mit érzek. Abban már kevésbé, hogy mit látok...
Vegyük példának a hátam mögött felállított karácsonyfát. Ahogy a tükörben állok, pont mögöttem van. Csillogó arany és vörös gömbökkel díszítve az örökzöld ágakat. Szép, de sajnos nem valódi. A szeptemberi karácsonyfa nem valódi.
Hogy hogyan döntöm el mi valódi és mi nem?
Leginkább sehogy. De van nálam egy fényképezőgép amit még apukámtól kaptam a 16. születésnapomra. Párizsból hozta. Ha valamit gyanusnak találok akkor lekapom, a nap végén pedig végignézem a képeket. Egész albumot lehetne belőlük készíteni.
Naplót is írok. Naplónak nem is mondanám, inkább csak feljegyzem a hallucinációkat és a tüneteket. A szpichológusom szerint segít, ha levezetem a minden napjaimat írás formájában. Elég monoton és unalmas.

A helyzet az, hogy semmilyen filmet vagy éppen sorozatot nem nézhetek a betegségem miadt. Ugyanis valószínúleg az agyam nem lenne képes megkülömböztetni a valótlant és valóságosat.
Egyszer kiskoromban valami mesefilmet néztem és 100%-osan meg voltam róla győződve, hogy a szereplők hozzám beszélnek. Ezt el is újságoltam anyukámnak. Többé nem kapcsoltuk be a készüléket.
De, a szabadidőm elütésekre ott vannak nekem a könyvek. Előre szólok, telljesen mindegy, hogy eddig mennyi könyvet olvastál. Én akkor is többet olvastam nálad. A szobám valóságos könyvtár és dzsungel egyvelege, ha a rengetek növény tekintjük.
Van egy cicám is. Pompom a neve. Pár éve kaptam aputól, szintén a szpichológusom tanácsára. Ha már barátok híjján vagyok legalább macskám legyen. Elvégre be is vált. Szívem csücske a szőrgombóc. A színét még a mái napig nem sikerűlt megállapítanom. Valahol a vörös, a barna és a fehér átmenete között van, úgy saccolnám.
Sajnálom, ha összefüggéstelenűl beszélnék, nem az én hibám.

Voltaképpen ez az eslő nap az iskolában. Nem mintha ez magában nem lenne elég, de már csak a hely is új ahol ezt az évemet kezdem. Szüleim még egész kicsi koromban elváltak, pont azelőtt, hogy diagnosztizálták volna a betegségemet. Anyám maradt Londonban, apám pedig ideköltözött. Szerintem London sokkal hangulatosabb mint Canada. Nem a saját döntésem szerint költöztem ide. Legalábbis a szüleim úgy tudják, hogy igen. De valójában nagy szerepet játszott anyám új élettársa. Na nem mintha nem csípném a fickót, de elsőállasú focista-focistának nem is nevezném ha tekintjük a pályán végbevitt tevékenységét, inkább amatőr sportoló-ami rengeteg utazást jelent ha ésszerűen gondolkodunk. Én, pedig jobbnak láttam nem útjukban lenni.
Úgy vélem, hatékonyabb is lesz az, hogy itt fogom értelmetlen kamaszkorom hátralévő részét leélni. Apámnak-örökös agglegény lévén-sokkal több pénze van mint az én csupa szív, kelekótya anyámnak. Ez, most kihasználásnak hangzik, de az előző mondatban elhangzottak nem az én szavaim. Hanem tulajdon apámé, aki létfontosságúnak tartja, hogy kezeltessenek és agytúrkászhoz járjak.

A suli 8:15-kor nyitja kapuit, a tanúlni vágyó gyermekek felé. Nyílván azok felé is akik nem akarnak tanúlni és barátok híjján bizony semmi kedvük sincs már csak az intézmény küszöbét is átlépni.
Ja, ez lennék én...
T

ehát, a nyitás előtt három órával sikerűlt felkelnem. Azóta már felöltöztem, megfésűlködtem és most a tükör előtt állok és azon gondolkodom, hogy lehetek ekkora balek. Végül a válasz a saját magamnak feltett kérdésre egy vállrádítás. Apám, Will hangát hallom meg a földszintről.

-Ans! Ha nem szeretnél késni, azt ajánlom, szedd a lábadt lefelé!-kiált fel.

Mi van, ha el szeretnék késni? Ráfoghatnáma hallucinációkra, de annak csak annyi lenne az eredménye, hogy jóval több undorító barack ízű gyógyszert kellene szednem.
Felkaptam féll vállamra okkersárga ezer éves iskolatáskám és lezúgtam a földszintre vezető lépcsőn a konyhába.

-Itt vannak a tablettáid, az uzsonnádat megtalálod az asztalon, továbbá kapj majd fel még magadra valamit, fúj a szél.-támaszkodott a konyhapúltra amit meglátta, hogy beléptem a helyiségbe.

-Elég lett volna, ha csak adsz pénzt a büféhez. Nem kellett volna kaját készítened.-vettem be a piros pirulákat néhány korty víz kiséretében.

Válaszomra széles mosolyra húzta a száját, majd kis nevetőráncok jelentek meg szemei sarkában, végül szólásra nyitotta ajkait.

-Nem is készítettem. Rendeltem. Remélem csíped a pizzát.-tette csípőre a kezét.

-Ja, igen. Csípem. Asszem.-helyeztem a most már kiürűlt üvegpoharat a mosogatóba.

Az előszöbában felrántottam magamra csukáimat és koptatott bőrdzsekimet.
Apámnak köszönés képpen intettem, majd átléptem a ház küszöbét. Kint enyhén fújt a szél, bele-bele kapott a hajamba tovább borzolva azt.
Deszkámat a lábam alá helyezve legurúltam a kocsibeállón onnan pedig ki az utcára. Az út alapból lejtett, ami annyit jelentett számomra, hogy nem kellett hajtanom magam ezzel minél nagyobb sebességre bírva az alattam elhelyezkedő már kövületnek mondható kerekekkel ellátott lábfejemnek elég széles deszkát.

Az iskola mindössze 15 percre található egy utcával arrébb apám megállapítása szerint.
Pár házzal arréb, meg is láttam két fiút amint hangosan beszélgetve és nevetve sétálnak egymás mellett.
Az egyik jóval magasabb volt a másiknál, és hosszabb, göndörebb haja is volt. A göndörnek átlátszó tokban gyönyörű piros gitár volt elhelyezve hátán.

Alapjáraton nagyon szeretem a zenét. Ha már fílmeket nem nézhetek, elütöm az időt máshogyan. Bár, a legtöbb általam ismert személy szerint érdekes zenei stílusom van...

A lejtésnek köszönhetően egyre gyorsabban közeledtem hozzájuk. Éppen eléggé ahoz, hogy az alacsonyabbik táskáján észrevegyem a kis, kék kitűzők melyek új iskolám nevét hírdették nagy, sárga betűkkel.
Hirtelen lelassítottam aminek következtében mind két fiú odakapta a tekintetét. Végül zavaromban a fülem mögé tűrtem egy kósza vörös hajtincset és megkérdeztem, hogy ők is az én sulimba járnak e.
Amúgy tök kedvesek voltak. Ha jól emlékszem a göndör neve Finn, az alacsony neve pedig Noah volt. Az utóbbi felajánlotta, hogy körbevezet a St. Jones-ban. Aminek, bevallom, örűltem. Az időt elbeszélgetve hamar elérkeztünk a pszichiátriai intézmény után második legutáltabb épületemhez. Elköszönés képpen megdicsértem Finn gitárját és begurúltam az iskola papuján.

Istenem, bár ne tettem volna...

💥💥💥

Végtelenűl unalmas lett. I know. De, ha minden jól megy szerdán jövök még résszel ami már kevésbé lesz ennyire gyász. Azért remélem olvasás közben nem ástátok el magatokat az unalomban. Ha mégis tetszett, akkor kérlek dobj egy ☆-ot és ha van kedved akkor kommentelj is bátran!

xoxo: Napsi♡

💥💥💥