Néhány gondolat

Vagdosás határán

Persze...
Anyukámnak is a legjobbkor jut eszébe, hogy ordibáljon velem. Még mindíg nem beszéltem neki semmiről csak várom, hogy ő maga vegye észre milyen állapotban vagyok de be kell vallanom nem hiszem, hogy ez bármikor bekövetkezne. Ma szinte egész nap csak feküdtem és gondolkodtam. Reggel még viszonylag pozitívan de végül ma is arra jutottam, hogy reménytelen vagyok. Úgysem lesz se normális állásom, se feleségem és egyedül fogok meghalni talán nem is annyira sokára saját kezem által. Befejeztem. Minek éljek még 50-60 évet ha már 18 év alatt rohadtul nem változott semmi? Ugyanaz a depressziós idióta vagyok akki állandóan öngyilkosságra gondol de nem teszi meg mert uuuu mi van ha ez a nap más lesz és valami változik. Nevetséges... és a legrosszabb amikor ezeken gondolkodom és megjelenik anyukám, hogy vár a házimunka. Én normálisan megkérem, hogy egy órára még hagyjon egyedül utána mindent megcsinálok. Aztán elkezd ordibálni, hogy sosem dolgozok semmit, mi lesz velem így felnőtt koromban satöbbi... röviden: megerősíti bennem azt az egészet amin eddig gondolkodtam és észre sem veszi, hogy közben alig bírom visszatartani a sírást mert teljesen kikészültem. Csak folytatja addig amíg meg nem török és kiküldöm a szobámból. És persze én vagyok a gonosz most. Pedig ő az aki nem képes várni egy kicsit amíg összeszedem magam. Neeem. Egyből fel kéne pattannom az ágyból és ugrálnom ahogy ő akarja. Elegem van. Egész általánosban szekáltak, egyetlen egy emberrel tudtam kialakítani valami különleges, mély köteléket és ő elhagyott. Ma meg már a saját anyukám sem lát bennem semmi jövőt. Mi értelme ennek az egésznek?