~marvel és a többi~

Captain America×Reader

Remélem, tetszeni fog😊
Enjoy;)
(T/N)-te neved
(Á/N)-álneved

Be Happy Again-Captain America×Reader

A város, ahol aznap este megszálltál, különlegesebb volt számodra az összes többinél.
Igaz, itt is csak egy éjszakát terveztél maradni.
Nem kockáztathattad, hogy rád találjanak. Pontosabban, hogy megint rád találjanak.

Lassan 1 éve, hogy Sokovia óta a Bosszúállók elől menekültél.
Hiába próbáltad titkolni, felismerték a képességeidet.
Sejtelmed sem volt, hogy lettél mutáns. Lehet, hogy csak egyszerűen kiskorodtól fogva, így születtél, de ezt már úgysem fogod megtudni.
A szemedbe egy könnycsepp szökött, amit gyorsan fel is itattál a pulóvered ujjával.
Nem szabadott most elgyengülnöd.

Amúgy is fura volt ez a boldog, gondtalan turisták forgatagában.
Érezted, hogy a hideg végigfutkos a gerinceden, és valaki szempillantását a tarkódon.

A tömegben körbenézve, senki nem volt felkészülve fegyveres harcra, és ha nem volt szükséges, semmi esetre sem akartad felhívni  magadra a figyelmet.

A menekülés is teljesen ki volt zárva, a zsúfolt sétálóutcán nemhogy futni, még sétálni sem lehetett rendesen. Az egyetlen lehetőség az, hogy most azonnal eltűnsz valahová.

Így tehát fekete pulcsid kapucniját mélyen a szemedbe húzva a temető felé kezdtél el araszolni.

A temető üres volt, mint mindig. Alig lézengett itt-ott egy ember, és te elgondolkodtál, hogy mégis mit keresel itt.
Oké, menekülés... De a hely nem csak azért volt fontos.
 A város zajai nem jutottak el idáig, és a Nap meleg fénye is csak halvány fénysugárként tudott bejutni a sűrű lombok között.
Néhol lehetett csak látni egy-egy embert, a hantokat gondozva, vagy sírdogálva.
Minden megváltozott. Már semmi sem volt a régi, főleg, hogy ennek az egésznek nem így kellett volna lennie.
Bárhogy máshogy lehetett volna, nem?
Normális ember a 20. születésnapját nem a temetőbe jön ünnepelni.

Lám, mennyire értelmét vesztette már ez a dolog is-nevettél fel magadban keserűen. A szülinap semmit sem ér, ha az ember nem tudja kivel megünnepelni.

Nem kellett kérdezősködnöd, vagy kóvályognod, hogy odatalálj.
A lábaid szinte maguktól tudták az utat.
Csak egyszer voltál itt azóta... De így is belevésődött az elmédbe.
Lehetetlennek tűnt, hogy őket valaha elfelejtsd.

A sírhant szépen zöldellett azóta, hogy utoljára itt jártál. Néhol még pár virág is kihajtott.
Körülötte száraz falevelek, apró kavicsok.

Felvettél egy fél maroknyi földet, majd fáradtan roskadtál le a sír előtt álló kis padra, amihez szintén szoros emlékek fűztek.
Csak nézni tudtad a sírkövet.
Már nem sírtál.
Már nem.

Az emlékek tömeges rohamából egy hideg, kerek, pisztolycsőnek tűnő dolog rántott vissza a valóságba, amit valaki a tarkódnak szegezett.

Ha itt a vége a játéknak, akkor vége van.
Tudtad, hogy nem bujkálhatsz sokáig.
A föld, amit eddig a kezedben szorongattál, és aminek illata az otthonodat idézte benned, olyan gyorsan hullott ki ujjaid közül, mintha ott sem lett volna, és vele együtt az emlékek is mintha elpárologtak volna.
A dolgok, amik gyengeségeid alapjául szolgáltak, eltűntek az elmédből.
Készen álltál a harcra. Ha kellett, most rögtön.

-Nem tudtam, hogy a gyilkolás is a maga stílusa, Kapitány - szólítottad meg gúnyosan a mögötted álló férfit, akire nyilván hatással lehetett, amit mondtál, mert zavartan elvette a stukkert a fejedtől, és valószínűleg nem tudhatta, most mit tegyen.