Örökké tartó ⇢ TaeKook

8. Fejezet

T_r_i_a_ ajánlom neked ezt a fejezet, hogy bátorítsalak, támogassalak, mert nagyon jó amit csinálsz; új, egészen különleges! Csak annyit mondok ne add fel és harcolj! FIGHTING!

Jungkook a nappaliban ülve bámulta a kikapcsolt állapotú tévét a teljes sötétségbe burkolózott lakásában. Fél órára ül itt, előtte az ágyában szenvedett egyik oldalról a másikra forgolódva, miután a lelkét is kizokogta a zuhanyzóban. Nem kellene, hogy ennyire megviselje ez az álom, volt már része ilyenben mégis ez más volt, mint a többi. Megtévesztően valóságos volt, szinte érezte Kedvesét mindenével. A szájában édeskés, fémes érzés uralkodott – undorodott saját magától. Idegesen pillantott rá a tévé alatt lévő digitális órára, ami a hajnali hármat mutatja neki. Zaklatott, fel akarja hívni Taehyung, hogy megbizonyosodjon arról tényleg nincs semmi baja, dobog a szíve; átölelni őt, szorosan magához húzni. Viszont nem kellene felébresztenie őt, hiszen valószínűleg neki gyönyörű álom játszik szemei előtt.

De a kétségbeesés és félelem a legrosszabb társ.

Jungkook halkan lépkedett vissza a hálószobájába és nyakig húzta a takaróját, bal kezével magához ölelve, míg jobbjába fogta a telefonját. Képtelen megnyugodni, zúg a feje, a fülében dobog a szíve – állandóan csak a másik élettelen hófehér képe lebeg a szemei előtt. Mobilját a bal kezébe fogta és megnyomta a hívást.

-Kérlek, vedd fel! Kérlek! – szipogva suttogta maga elé a csendes lakásba, remegve figyelve a sötétítő függönyök között beszökő ezüstös fénysugarat, mit a Hold küld neki.

-..Halló? – fáradt, nyöszörgő hangon szólt a készülékbe az világos barnán virító Taehyung, íriszeit dörzsölgetve, mert a telefon erős fénye majd megvakította. Pár pillanatig fülelt, mert a túloldalról semmi hang sem szűrődött át. Pillanatok alatt lett dühös, hogy valami tökkelütött idióta szórakozik vele. – Ki az?

-Taehyung.. – Jungkook könnyei hangtalanul hullottak szemeiből, hogy a párna puha huzatában vesszenek el. Él, dobog a szíve; nem halt meg! Mázsás súly esett le ketyegőjéről, boldog megkönnyebbülés lett úrrá egész lényén és a feltörni készülő újabb zokogás roham is egyre csak közelebb ért a felszínhez.

-Jungkook? Jungkook te vagy az? – Taehyung elemelte a fülétől a készüléket és megnézte a képernyőn, hogy valóban barátja hívta-e fel oly korai órán; és tényleg. – Jungkookie baj van? Miért hívsz ilyenkor?

Jungkook hangosan felhördült, majd eddig elfojtott velőt rázó zokogás tört fel belőle, mit képtelen volt elnyomni. Szájára tapasztotta jobb kezét és még jobban belesüppedt kényelmes ágyába és átfutott az agyán a gondolat, hogy most azonnal bontja a hívást és ki is kapcsolja a telefonját, de rájött Taehyung utána egész éjszaka nem fog aludni, az is lehet elindul ide hozzá. -Taehyung!

-Kicsim mi a baj, mi történt? – nagyon erősen próbálkozott, hogy ne kezdjen idegesen, aggódva kiabálni, amivel nem csak Jungkook ijesztette volna meg, hanem Jimint is felverte volna szép álmából, amivel Hobival osztozz. - Beszélj Kookie! Megijesztesz!

-Én.. nem akartalak felébreszteni, de..

-De?

-Ro.. rosszat álmodtam é... és nagyon megijedtem. – Jungkook szégyenkezve kapcsolta be a telefonján a hangszórót és tette az éjjeliszekrényre, majd fejére húzta a kispárnáját, hogy alatta találjon menedéket. – Én tényleg nem akartalak zavarni Tae, ne haragudj!

-Kookie nyugodj meg! Nincs semmi baj, nyugodtan felhívhatsz bármikor, ezért nem kell bocsánatot kérned. Édes, nyugodj meg, ne sírj! Ssshh..

Az idősebb szipogva keresett egy zsebkendőt, hogy kifújhassa orrát. A kezébe gyűrte az anyagot és újra párnák kupacába bújtatta didergő testét, pedig hiába, hogy még csak szeptember közepe van a sok sírás és rettegés teljesen kikészítette.