Egy Pszichopata Naplója

40°

A Doki az asztalánál ült és a papírjait rendezgette. Rendkedvelő ember, szinte már túlságosan. A szoba falát egy kissé viseltes zöld és barna tapéta bolította. Egy ablak törte meg az asztal mögötti fal egyhangúságát. Egy piszkos szürke függöny tompította a rajta beérkező fényt. Egyetlen szekrény sem volt sehol a szobában, csak a csupasz falak. Nyomasztó hely de a maga módján hangulatos.

A Doki ráncos kezébe egy olyan akta akadt amit régen nem látott. Óvatosan kinyitotta. Minden úgy volt benne, ahogy azt harminc évvel ezelőtt hagyta.
"Név: Layla Anders
Kor: 16
Született: 1972, február 25
Szem: arany
Haj: fekete
Magasság: 168 cm

Layla egy visszahúzódó lány. A Fiatalkorúak Javító Intézetéből küldték át őt. Brutálisan kivégzett egy embert és ezek után teljesen összeroppant. Az első lezeléseken nem szólt semmit, a negyedik alkalommal azt mondta "Doki ha én mesélek maga is mesél". Kiderült róla, hogy nincsenek érzései, egy hideg vérű pszichopata. Elmondta, hogy embert is azért ölt mert reménykedett benne, hogy így talán érez majd valamit. Két hete jár hozzám, látszólag jobban van. Azt mondanám a teljes jóllét soha sem lesz elérhető nála. Körülbelül öt év utál lesz azon a szinten mint egy "normális" ember.

Javulások: Nyitottabbá vált a kezelések hatására. Sokat beszél, néha nem hagy szóhoz jutni. Mutattam neki képeket külömböző borzalmas dolgokról. Ezek hatására ördögi nevetés tört ki belőle.

A kezelések 1988, február 24-én befejeződtek Layla öngyilkossága miatt. Levetette magát egy tíz emeletes ház tetejéről."

A Doki nagyot sóhajtott és így szólt:
-Layla, mit csináljak veled? A többieket itthagyom, de te, egy különleges eset vagy. Soha nem volt dolgom ilyen emberrel mint te.- elgondolkozott egy pillanatig- magammal viszlek! Nincs szívem itthagyni téged.

Betette a kabátja alá a papírokat és kiment a szobából. Az előcsarnokon végigmenve még utoljára szétnézett és magába szívta a hely hangulatát. Kinyitotta kopaszodó feje felett a feket esernyőjét és kilépett az szakadó esőbe. A fő úton ment végig. Gyakran hátra nézett, saját maga sem tudta miért. Mikor ismét hátra nézett egy női alakot vett észte. Hosszú fekete haja és aranyló szeme volt. A Doki felismert... Layla! Megrázta a fejét. Eltűnt.
~Biztos csak a képzeletem játszott belem. Öreg vagyok én már ehhez.~ gondolta és folytatta útját hazafelé.

Már sötétedett mire hazaért. Kivette a papírokat a kabátja alól és óvatosan letette őket az asztalra. Elindult a nappali felé, megtorpant. Visszanézett az ajtóra. Nyitva volt. Biztosan emlékezett rá, hogy bezárta. Nyitva volt és ott állt Ő. Gyönyörű volt. Gyönyörű mint harminc évvel ezelőtt. Csak állt az ajtóban és hagyta, hogy a csontig hatoló hideg besüvítsen rajta.

A Doki kővé dermedve nézte.
-Nem! Te nem lehetsz valóság! Már rég halott vagy! Ez nem lehet igaz! Csak álmodom! Ez csak egy rémálom!
- Akkor kelj fel! De ha nem tudsz felébredni ebből a rémálomból, lehet, hogy nem álmodsz! - végighúzta ujjait a Doki ráncos arcán. Layla vett egy nagy lélegzetet és felnézett a plafonra.- Hihetetlen, hogy amíg én egy cseppet sem változtam, addig a te arcod egy domborzati térképpé változott. Nem gondolod, hogy itt az ideje annak, hogy elhagyd az élők sorát?
-Layla- mosolyodott el a Doki. - Layla te hihetetlen vagy. De nem, nem szeretném még alúlról szagolni az ibolyákat. Köszönöm, én boldog vagyok az élettel.
- Hát renben Doki. De emlékezzen erre a válaszára. Nem fogom megkönnyíteni hátralévő életét.- egy huncut mosollyal búcsúzott. -Még látjuk egymást.

ᕗ ᕙ

- Hogy viseli a kezeléseket?- kérdezte Mary nővér.
- Rosszul. Hamarosan átszállítják innen egy szikorúbb klinikára. Remélem jól bánnak majd vele.- felelte egy fiatal orvos miközben a Dokihoz sietett.
- Szegény Doki. Teljesen belebetegedett abba, hogy nem tudta megmenteni az a lányt. Hogy is hívták, Lea?
-Layla.- egy könnycsepp csordult le az orvos arcán. Nem szégyeléte, felemelte fejjel ment tovább.- Három éve, hogy meghalt a Doki képzeletében viszont már harminc éve halott.
- Jeff, miért sírsz mindig, mikor Layla szóba kerül? - kérdezte a nővér színtiszta kíváncsisággal a szemében. Tudta, hogy nem fogja megkapni a várt választ, de azért egy próbát megért.
Jeff tényleg nem válaszolt a kérdésre, csak csendben haladt tovább.

A Doki egy fehér gumiszobában ült egy kényszerzubbonyba kötözve. Csak formaság volt, nem bántott ő senkit... eddig. Nyugodt volt és kiegyensúlyozott. Első látásra nem mondta meg senki, hogy épelméjű vagy nem. Persze ha elkezdett beszélgetni vele, elég érdekes válaszokat adott. Sokszor a témától eltérő dolgokról kezdett beszélni. Halálról a repülésről vagy éppenséggel felhőkarcolókról. Sokat sírt és beszélt magában. Egyszer egy interjú közepét a tenyerébe temette az arcát és élkezdett sírni azt kiabálva "Elvesztem majd elvesztettem. Vesztettem pedig mindent megtettem."

-Jeff! Jeff várj! - loholt utána Mary nővér. Arca eltorzult az undortól.- A Dokit sürgősen el kell vinni innen. Nem normális.
- Mary ez egy elmegyógyintézet. Itt nem normális embereket kezelünk.
- Nem Jeff, nem. Ez az ember most harapta ki a főnővér nyelvét. És... én nem tudom hogy csinálta de - habozott, elég rossz hírt kellett közölni vele. - De megszökött és megölt tíz őrt pusza kézzel.
- Mary ez komoly?! Innen senkinek nem sikrült még kijutnia! Az őrök tudják mi a dolguk. Ez teljességgel lehetetlen! - Jeff a Doki szabályába sietett. Csak egy levelet talált az asztalon.
"Drága Jeff!
Hogy lehet, hogy egy tanítvány rendelkezik a mestere felett? Mindig azt hitted képes leszel győzni. Mikor az egyetemen tanítottalak, te voltál az egyetlen diákom aki soha nem csalt.
Nem fogsz tudni sokáig életben maradni ha túl becsületes vagy. A te érdekedben mondom és vésd az eszedbe kérlek. A való világ nem arról szól, hogy mindig győz az igazság. Ha győzni akarsz, kelj fel és hacolj! Lehet, hogy ehhez másokat kell bántanod. Próbáld ki egyszer milyen ölni.
Ja és Jeff tanulj meg végre csalni!"