......(?)

84, Osztálykarácsony

  Az osztálykarácsony alakalmával minden tanárnak adtunk egy üdvözlőlapot, amit egy-egy "képviselő" adott át. (pl: Angoltanárnak Feri adta át) Dalma és én az irodalomtanárnak adtuk oda, és mivel nálam volt a kártya, úgy éreztem igazságosnak, hogy Dalma kíván neki boldog karácsonyt, de ő csak kísérő akart lenni. Mikor megtaláltuk a keresett oktatót, odamentünk hozzá:

Én: Jó napot kívánok! ... Dalma fogja mondani.

Dalma: *kerek szemekkel rámnéz, majd lassan a tanárhoz fordul* Az osztályunk nevében kellemes ünnepeket kívánunk!

 Miután kimentünk, csak ennyit mondtam:

- Ez irtó nagy köcsögség volt a részemről.

Dalma: Hát, ja!

Ezután a tesi tanárt is megkerestük, így átmentünk a tornaterem épületébe. Felmentünk az emeleten lévő tanárihoz, majd bekopogtam, de a szokásos három helyett amolyan kopogó-koncertet csaptam, aminek hatására Dalma inkább elhátrált a folyosó másik végére, hogy ne kelljen velem együtt mutatkoznia. De senki sem nyitott ajtót, úgyhogy megpróbáltam benyitni. Gondolom senki sem lepődik meg azon, hogy zárva volt az ajtó.

 Mivel az épület szinte teljesen üres volt, Dalmával kihasználtuk a vissza nem térő alkalmat. És bementünk a fiúöltözőkbe. (Amúgy ott sokkal több zuhanyzó, pad, wc és piszoár van, mint a lányokéban. ) Amikor bementünk az egyik öltözőbe, megláttunk egy padon fekvő fiút. Dalma a következő pillanatban már sehol sem volt. (Ott a Dalma, mint a pára köd előtte, köd utána.)

 Később mikor Anyának meséltem ezt a kis kalandot, a következő kérdést tette fel:

-Mit kerestetek ti a fiúöltözőben?!

Én: A gyerekeink apját.

(...)

 Az osztálykarácsony végeztével átmentünk a tesiterembe megnézni a karácsonyi előadást. Az ilyen ünnepségekről azt kell tudni, hogy a mi osztályunknak sosem jut ülőhely, így a terem végében állva élvezzük a műsort. Viszont, akiknek jut ülőhely azoknak műanyag, fehér székek vannak, amik nagyon könnyen eltörnek, és ha valaki alatt meghal egy ilyen szék (tökmindegy, hogy az előadás mely részénél járunk), az egész iskola hangosan elkezd tapsolni és ujjongani (jobban mint az előadás végén). És ez most is megtörtént.

A szerencsétlen felsőbb éves pedig felemelte a törött széket, aminek csak egy lába maradt. (Ezen meg még jobban ujjongtunk.) 

 Miután elhalt a tapsvihar, folytatódott az előadás, majd az utolsó széksorban egy gyerek felállt a székéből, és elment valahova. Alighogy eltűnt a körülöttünk álló tömegben, Bazsi rögtön hozzánk húzta a széket és ráült. Majd kb. 10 perc múlva elment a táskájáért, de szinte még fel sem állt, mikor Jenő, Dani és én rávetettük magunkat a szabad ülőkére. Egymást lökdöstük és végül Jenő nyert. Én már azon gondolkodtam, hogy akkor bele ülök az ölébe, mikor hátulról valaki a következőt mondta ironikusan: "Úriember".

 Végül Jenő felállt, majd Dani ült le. (Igazából nem zavart, de az ő ölébe már nem akartam ülni, mert félek tőle. Bajsza van.)

 Az utolsó előadásnál egy nagy csapat piros pulóveres ember ment fel a színpadra, elővették a telefonjaikat, bekapcsolták a világítást (aminek most nem jut eszembe a neve), és a Last christmas zenéjére lengették a karjukat. Szinte a teljes nézőtér is becsatlakozott ugyanúgy a telefonjukat lóbálva, de akiknél nem volt mobil, azok is feltalálták magukat. Én például a sapkámat használtam, de a törött székes gyerek, mindkét kezében egy-egy letörött széklábat lóbált.