A mélységbe veszve

9.rész

'Ha valaki elmondja, hogy mennyire utálja, hogy önmagadat adod... az a legrosszabb. És ha azok azok az emberek akiket nagyon szeretsz akkor még szívenszúróbb a fájdalom.'

Ez történt éppen akkor velem is.

Megtudtam, hogy Jennie elmondta Lisa-éknak, hogy milyen problémája van ami még nem is zavart hisz az ő dolga, hogy kinek mit mondott el.
Viszont az igenis zavart, hogy belekevert engem is, és hogy azért nemtud jobbanlenni mert én ebben akadályozom azzal, hogy én boldog vagyok.
Erre nemtidtam mit mondani, de ki tudna?
Meg mondtam nekik, hogy megpróbálok megváltozni és jobban odafigyelni mind a három lányra és nemcsak magammal törődni.

Ebben az a legfurcsább, hogy ténylegessen bűntudatom volt viszont valahol tudtam, hogy nincs igazuk és én nem csak magamra gondolok állandóan.

'Ezt még akkor nemtudtam felfogni...'

Nagyon befolyásolható vóltam akkor. És elhittem nekik, hogy úgyvan minden ahogy mondják. Nemgondoltam bele eggyáltalán, hogy esetleg rosszat akarnának. Igazat adtam nekik.

'Lehetséges nemkellett volna...'

Az embernek nehéz megváltoztatnia a saját személyiségét.
Áttéltem pont akkor.
Amikor próbálsz más lenni de... nemismered igazából, hogy mi az a más.
Csak azt tudtam, muszály lesz megváltoznom, hogy elfogadjanak.

'Lehet túl gyorsan sikerűlt...'

Az ezt követő hetekben minden normális vólt.
Senki nem panaszkodott senkire. Nevetgéltünk jóléreztük magunkat egymás társaságába.

'Vagyis én így éreztem...'

-Amber passzóld kérlek a füzeted!-kiabált hátra nekem Rose.

-Minek?-ráncoltam a szemöldököm.

-Hmmm... csak-tettetett gondolkodást aztán vállatvont.

Odaadtam neki a füzetem amit aztán nap végéig vissza sem adott.
Sőt azóta eggyáltalán nem láttam. Nemtudtam mit csinálhat vele, nemtudtam mire kell neki. Egyszerüen csak elkérte.

Amikor hazaértem csak ledobtam a táskámat és belehuppantam az ágyamba.
Meredtem a fehér plafonra és agyalni kezdtem.
Így ezen a napon. Vagy a hettekkel ezelőtt történt dolgokon... igazából már nemis emlékszem rá, hogy min. Egyszerűen csak zaklatott voltam. Féltem attól, hogy nembírok valakinek megfelelni és féltem attól, hogy a barátaim eltávolodnak tőlem. Az emberektől féltem. Tudni illik ha valaki kicsikét is más, kiillik a tömegből azt az emberek lekezelik és elkönyvelik valami rossz viccnek. Az embereknek megkéne tanulni elfigadni. Egyeseknek jó sok leckét kéne ahhoz áttvenni...

A plafon stírőléséből a telefonom rezgése zökkentett ki.
Dahyun volt az.

~Messenger~

Lekváros kenyerem:
Jólvagy?

Sajtostejfölöslángos:
Persze!
Miert ne lennék?😄

Lekvároskenyerem:
Hát csak mért azthittem még mindig megviselt az amiket mondtak neked...

Sajtostejfölöslángos:
Már túlléptem.
Nemkell annyira nagydobra verni.
Ez csak annyi, hogy megkell változnom nemnagy dolog!😂

Lekváros kenyerem:
Igenis nagydolog!
Megváltoznod se szabadna! Nemértem ez NEKED miért jó😐
Nemértek velük eggyet, hogy megkéne változnod. Eggyáltalán nem kell! Nemis igazi barát aki aztakarja,hogy megváltozz! Higgy nekem. Van aki szeret úgyis ahogy vagy. Én pl.

Sajtostejfölöslángos:
Jó de az unokatesóm vagy, te persze, hogy szeretsz😌
De am igenis megkell, hogy változzak különben az emberek nemfogadnak el!
Értsd meg.
Az emberek nemértik azt a szót, hogy elfigadni.
Sokaknak ismeretlen!

Lekváros kenyerem:
Amber... ugye tudod, higy rám mindig számíthatsz?❤

Sajtostejfölöslángos:
Tudom!❤

Valahol mélyen bennemvolt az az érzés, hogy Dahyun-nak igazavan, de ezt az érzést elnyomtam magamban. Nemengedtem felszabadúlni hiszen akkor felborúlt vólna a változási tervem.

Legjobb barátom újra a plafon és a nagy csend lett. Ami lassan megis őrített.
Úgydöntöttem elkezdek olvasni, amit amúgy mindig is szerettem. A könyvek mindig magukkal ragadtak, és elkápráztattak. Az illatuk mindig elvarázsólt. Digitálisan is olvastam könyveket de amikor a saját kezdbe fogod és érzed az illatát az egy felemelő érzés. Boldog vagyok ha olvasok. Olyankor elillan minden fájdalmam minden gondolatom és csak a könyvre és annak gyönyörű történetére koncentrálok. Most Leiner Laurától olvasok egy sorozatot azaz a Bexi-t. Imádom ezt a történetet teljessen magával ragad. Imádom Leiner Laura írásait sok könyvét olvastam de vannak olyanok amiket még nem de már nagyon várom, hogy beléjük kezdjek és azokat a kalandokat is áttéljem.
Most a Bexi ötödik kötetét olvastam ami a Valahol. És konkérétan visítoztam meg fogtam a fejem, hogy hoygan lehetnek ennyire cukik Márkkal.

Tudniillik rólam, hogy én olvasás közben szeretek teát inni ezért kimentem a konyhába és elkezdtem a vízforralóba vizet tölteni. Elővettem egy bögrét és a kedvenc gyümőlcsös teámat aminek a filterjét beleis ejtettem a bögrébe. Mikor a víz felforrt beleöntöttem a bögrébe és egy darabig néztem ahogy a kis filterből ázik ki a tea és beszínezi vörösesre a vizet. Tettem bele egykis cukrot is hogy jobb íze legyen.

Visszabattyogtam a szobámba és leültem az íróasztalomhoz és újra nekiálltam a könyvemet olvasni.

Telt múlt az idő amikor felfigyeltem arra, hogy csengetnek. Az ajtóhoz léptem és kinyitottam az ajtót.

'Bár ne tettem volna...'

Sziasztok babuk!😄
Köszönöm, hogy elolvastátok és ha tetszett nyugottan kommenteljetek😄❤
Próbálom gyakrabban hozni a részejet és minél jobbakat írni és remélem élvezitek😊