A mélységbe veszve

4.rész

Vakító fényre keltem, amikor kinyitottam a szemem muszály volt azonnal visszacsuknom annyira erőse ért a fény.
Mikor úgyéresztem megszokta a szemem a világost kinyitottam.
Fehér plafon, fehér falak, infúzió.
Hogyan kerültem ide?
Miért volt ez a szar a karomba, és feszítette szétt?

Gondolkodásom közepette jött be egy ápoló nő.
-Oh, látom felébredtél- mosolygott rám-hívom az orvost.
-Elnézést megmon...-nemtudtam végigmondani ugyanis elsietett gondolom az orvosért aki már biztos mondani fog nekem valamit.
Pár perc múlva beis lépett a kis helységbe egy fehér köpenyes, kissé ösz hajú orvos.

-Jónapot! Maga Amber Liu igaz?

-Igen -mondtam és nem értettem miért kérdezi.

-Remek -jegyzett fel valamit a kis papírjára.

-Elmondaná miért vagyok itt? -kezdtem kicsit türelmetlen lenni.

Igen, anyukád talált rád a konyhátokba ájultan, beverhetted a fejed a pult sarkába -mesélte- ezért kérdeztem meg tudod-e a neved mert lehetséges lettvolna ha amnéziád lenne.

-Ohh- jött csak ennyi ki a számon- mikor mehetek haza?

-Ha minden rendben lesz akkor jövőhéten kedden már haza mehetsz.

-Addig is pihenjen!- és már elis hagyta a szobát.

Hát nemörültem... nagyon nem.
Ezekbe a szobákba, hogy nem tudnak berakni egy órát hát nemigaz.
És még a telefonomat sem találtam.
Szuper. Honnam fogom tudni, hogy mennyi az idő?
Ha most innen felállok megszédülök és újra elesek?
Hogyan menjek el barmerre ha ez a tű a karomba van?
Annyira emlékszem, hogy készlettem a rajzommal... Másra nem.
Hogy kerültem én ki a konyhába? És mit kerestem ott?
És még megannyi kérdés mikor nyílt az ajtó és bejött rajta 3 síró lány.
Mindegyik a nyakamba borult én pedig nem tudtam mire vélni. Mit voltak úgy oda? Semmi bajom nemvolt.

-Emlékszel még ránk?- kérdezte pityeregve Jennie.

-Már  hogy ne emlékeznék?- kérdeztem szemödök ráncolva aztán eszembejutott, hogy ők valószínüleg azthiszik, hogy amnéziám lett vagy mim.-nincs amnéziám!- nyugtattam őket.

-Dehát nekünk aztmondták van.-mondta Lisa értetlenül.

-Márpedig nincs - nevettem fel. De cuki volt, hogy aggódtak értem.

-Tudod, hogy aggódtunk??- kezdett mégjobban sírni Rose. Hát ezt nem hiszem el, édes.- már tökre elterveztük miről fogjuk magunkat újra eszedbejuttatni.

-Na nemkell félni, csak annyit áruljatok már el nekem...- megvártam míg rám figyelnek.-hogy ezzel az infúzióval, hogyan fogok bárhova is menni?

Lisa egyből ugrott és megmozdította a kis infúziós álványom ami kiderült, hogy gurulós és így tudok vele bárhova menni.

-Ennyi az egész.- nevetett egy jót nyomoromon.

-Köszi.

-Csak arra figyelj jól, hogy ne hajlítsad be a karod mert akkor feljebb a tű csúszik aztán leengeded a karodat és lejjebb és az fáj. Tapasztalat.

-Figyelni fogok. úgy ismertek mint aki annyira szerencsétlen lenne, hogy elfelejti?

-Igen -vágták rá egyszerre.

-Oké -feleltem behúzott nyakkal.

-De nekünk menni kéne bocsi, mert még lesz három óránk -felelte Lisa, nekem pedig eszembe jutott,hogy foggalmam sincs milyen nap van és, hogy mennyi az idő.

-Még egy kérdésem lenne, milyen nap van és hány óra? -kérdeztem nevetve.

-csütörtök van, és fél egy.

-Mennyi ideje nemvoltam suliba?

-Három napja. -felelte ezúttal Rose nagyon gondolkodva.

-Jó akkor voltam kettő napot ájult... várj miiiii?! Kettő nap?! Az sook.- sokkolódtam le egyből mikor rájöttem, hogy én bizony kettő napot "kómában" voltam.

-Jól beverhetted a fejed.

-Hát ezek szerint jól. -meredtem magam elé.

-De nekünk tényleg nagyon sietnünk kell.

-Ha szükséged van valamire csörögj és akár óráról is kipattanunk. -kacsintott Lisa.

-Rendben sziasztok.

-Szia!

És megint egyedül maradtam. Én és a gondolataim. Hú de élvezem mindig.
De most valahogy nemtudtam min gondolkodni. Csak bámultam magam elé és vártam. Arra, hogy valami történjen. De nem történk semmi. Akármire is vártam, nemjött.

Aztán megtörtént. Talán az amire vártam. A kis "szobámba" bejött egy fehér köpenyes fiatal srác. Olyan 18-ra saccolra saccolnám a korát. De annyi idősen még nem lehetne orvos, nem?

Míg ezen gondolkodtam elkezdett hozzám beszélni amit először fel sem fogtam, aztán, meglebegtette előttem kezét.

-ömm, igen megtudná ismételni?- kérdeztem

-Na szóval, Kim TaeHyung vagyok, az orvosod küldött ugyanis lekéne ellenőriznem az állapotodat.

Az a hang, olyan gyönyörű mély tónusú volt olyan tökéletes, olyan... olyan imádnivaló. Talán első látásra szerelem volt a részemről.

-Fáj a fejed?

-Talán egy picit-simogattam az említett területet, ami így, hogy megemlítették elkezdett fájni.

- Ezesetben adok rá tablettát.

-Köszönöm

-Ha bármi baj van nyugottan hívjon engem, én leszek az aki gondoskodik rólad míg ittvagy.- mosolyog rám jellegzetes tégla mosolyával.
És ezzel kiis lépett a szobából.

Azthiszem nem akarok hazamenni innen. Túl cuki ahhoz, hogy itthagyjam...
Barátkoznom kéne vele. Igen ez egy jó ötlet.

Nagyon fáradt voltam. A fejem hasogatott pedig bevettem a tablettát amit az orvos adott. Ha alszok talán jobb lesz.
Készültem volna elaludni, már majdnem beléptem az álmok világába amikor nyílt az ajtó és egy ismerős hang szólalt meg.

Sziasztoook!
Igyekeztem hozni a részt, remélem tetszik nektek.
Ha ígyvan kommentbe várom a válaszokat esetleg hondolatokat bár még nemigazán történt semmi, de befog indulni a sztori😊❤
Ha tetszett vote-olj!
Szép napot!