Tolvaj

Új kezdet

Sötét van... fázok... a lábam... beszorult. Olyan szűk itt a hely, be vagyok temetve... nyomom a falat, de nem mozdul, körülöttem csak kő. Kezd mozogni a fölöttem lévő föld, a por mind rám esik... Fény... erős fény! Egy alak... rám talált és kiemelt a törmelékekből... Visz a hátán... Sok a rom... Anya! Egy kő alatt, apa mellette... kiáltok, de nem hallja senki... elsötétül minden...

A falakon belül szólt a délelőtti harangszó. Amolyan városi kakast játszott és kísérte szólamával a napfelkeltét. A lakók mind ébredeztek, de egy ilyen csodás reggelt az ember legszívesebben átaludna, csakhogy tovább lehessen része a reggelben. A templom tornya, így hívott a reggeli misére.
-Ralf! Kelj ki az ágyból! –szólítgatta egy anya a kisgyermekét. Feltehetően az egyetlent a városban, aki értékelte a reggelt.
-Jó, jó. Mindjárt megyek. –válaszolt a fiú álmos hangon.
-A reggelit előkészítettem, öltözz fel és gyere.
-Jó, jó. -Kis várakozás után Ralf szaladt is le a lépcsőn szüleihez. Ralf egy városi kisfiú volt, fiatal, de sokkal érettebb társainál. Haja sötétbarna, szeme meleg kék és arcán mindig mosoly ült, mert nem hagyta, hogy bármi elvegye a világ miatti jókedvét. Egy megterített asztal látványa fogadta. A szülők már ott ültek és ettek.
-Jó reggelt! –köszöntötte gyermekét az apa.
-Szia apa! Ehetek?
-Egyél csak, még kihűl.
-És milyen érzés, hogy holnap már 8 éves leszel kicsikém? –kapcsolódott be a beszélgetésbe az anya.
-Már alig várom, hogy mit kapok!
-Akkor gyorsan végzünk a nappal, de még sok dolgunk van.
-Jaaaj... micsoda?
-Hét vége, kötelező templom, tudod.
-Ja igen...
-Aztán elmegyünk a piacra és megvesszük, ami kell itthonra. –Szólalt meg újra az apa.
-Akkor gyorsan eszek, hogy indulhassunk. –Azzal tömte is magába az ételt a kisfiú.

Olyan magasan vagyok... valaki visz a hátán... hová vihet? Nem emlékszem semmire... Hol vagyok?... Merre jöttünk?... Ez már nem a város... Földes út, de ritkán látok ilyet! A falakon belül nincs ilyen... De hova megyünk? És ki visz?...

A család békésen sétálgatott a tömött város utcáin a templom felé. Ralf szüleit beelőzve ugrándozott az utcákon. Lépcsőről le, korláton át, mint amolyan eleven kiskölyök.
-Ralf! Kisfiam. Ne kószálj el annyira! –aggódott az anyuka gyermekéért.
-Hallottad anyádat. Gyere ide.
-Rendben. –mászott le Ralf egy korlátról.
-Gyorsan oda kell érnünk a templomba.
-De apu. Csak ti nem siettek.
-Akkor szaporábbra vesszük, de maradj szem előtt!
-Oké.

Egy erdőben vagyok... Anya... hiányzik anya és apa... Hol vannak?... Meghaltak!... Soha nem láthatom őket... Egy házba léptünk be... faháznak tűnik... De... megint... elájulok...

A misének vége lett és a család kilépett a templomajtó elé. Hamarosan el is kezdődött a harangszó, mely a híveket küldte haza.
-Ezek a szónoklatok olyan unalmasak. Aludni otthon is tudtam volna.
-Nem úgy van az Ralf. –szólt az anya. –Ezekre, azért kell elmennünk, hogy a város veztősége előtt lerójuk a tiszteletünket, amiért védelmeznek bennünket.
-De miért?
-Ezt, majd otthon megbeszéljük.
-Akkor menjünk gyorsan haza!
-Előbb a piacra megyünk, nem emlékszel? –javította ki az apa.
-Jó. Induljunk. –Amint ezt kimondta a fiú. A harang az utolsó kongását hallatta, majd leszakadt a templom tornyával együtt. Néhány hasonló robbanás hang és a család már a romok alatt volt.

Milyen puha... Egy ágyban fekszem... végre magamnál vagyok.
-Hol vagyok?! –üvöltött fel a fiú rémületében.
-Nyugalom. –szólalt meg a szoba sarkából egy kellemes férfihang. Komoly és tekintélyt parancsoló, de mégis, lágy és békességet árasztó hang volt. Ralf elhalkult, de nem tudott megnyugodni. Családjára gondolt és arra, hogy már soha többé nem láthatja őket.
-Hol vagyok?
-A házamban. A város melletti erdőben.
-Ki maga? -
A férfi felállt a székből, amiben figyelte Ralfot. Ruhájáról semmi nem árulkodott, sima falusi irhabőr ruha volt, néhány zsebbel. A férfi oldalán egy övet viselt egy-két tömöttebb tasakkal és egy tőr volt a bal oldalán, de nem látszott milyen, mert egy tokban tartotta azt.
-A nevem Orbó. –mondta végül a férfi. –Én találtam rád a romok alatt.
-És a szüleim? Anya... Apa? –Mikor ezt kimondta a fiú elsírta magát.
-Meghaltak... -Lehajtotta a fejét. –Az ott lévők java nem élte túl, legtöbbet meg sem találhatják a romok alatt... csak darabokban. Te a kevés szerencsés közé tartozol, akik megúszták zúzódással, de így eléggé lentről kellett, hogy kiássalak.
-Szóval megmentetted az életemet... köszönöm szépen.
-Nem. Az életedet nem mentettem meg, de újat adhatok neked.
-Hogyan?
-Még fiatal vagy. A családod elvesztésén könnyebben túlteszed magad, mint bárki. Mivel senki nincs, már aki emlékezne rád... Én foglak felnevelni.
-Anya! –Újabb sírás.
-Hagylak feldolgozni. Ételt találsz az asztalon. Ha bármire szükséged van, lépj ki az ajtón! -
Ralf sírásba kezdett.