Search me [Jimin; +18]

21. rész

💎Johee💎

Nyugodt voltam... Nem fájt semmi... Csak lebegtem és tetszett ez az érzés. Amikor nem törődsz a gondjaiddal és nem félsz semmitől. Rég éreztem már ezt és most úgy voltam vele, hogy soha nem akarom, hogy ez el múljon. Ám mint ahogy mindennek, ennek is vége szakadt amikor arcomon apró, egyre erősödő pofozgatást éreztem, mire morogva szorítottam össze a szemem. Nem akartam kinyitni, hiszen tudtam, hogy akkor a valóságot fogom látni és azt nem akartam. Féltem tőle...
Onnantól kezdve, hogy Yoongival beléptünk a kórház ajtaján és egy hordágyra fektettek, szinte semmire sem emlékszem. Talán a fájdalom volt már annyira elviselhetetlen, vagy egyszerűen benyugtatóztak, de attól a pillanattól se kép, se hang.
Egyre inkább érzékeltem a külvilágot és éreztem egy-egy kezet mindkét oldalamon, ahogy az enyémet ölelik körbe, miközben orromba beszivárgott a jellegezetes kórház szag, ami most nekem a legrosszabbat jelentette.
Beszélgetést nem hallottam, egyedül egyre tisztábban azt, ahogy a nevemet mondogatják. Ismertem az illető hangját, viszont nagyon régen hallottam már és mintha kétségbeesett lett volna. Oldalra fordítottam a fejem, ránézve gazdájára, mire hirtelen lefagytam.
Park Kibaszott Jimin ott ült az ágyam mellett kibőgött szemekkel, miközben kezemet szorongatta. Nem tudtam mozdulni, megszólalni meg pláne nem, így csak meredtem szemébe. Nem tudtam elhinni, hogy itt van... Rohadtul dühös voltam, ugyanakkor iszonyatosan örültem is neki, így vegyes érzelmekkel néztem vele farkasszemet. Olyan régen nézhettem azokba a szemekbe és bár csupán egy hónapja volt, mégis mintha évekkel ezelőtt lett volna.. Szerettem ennek a szempárnak a tulajdonosát.
- Szia - mosolygott szomorúan, mire feleszmélve kihúztam kezem az övéből. Abban az időben míg nem láttam vágyakoztam, szinte epekedtem érintése után, de most, hogy itt van, nem akartam, hogy hozzám érjen. Egészen eddig vártam rá és egész eddig hírét sem hallottam. Soha nem szenvedtem ennyit egy fiú miatt, mint miatta.
- Eljött az a tipikus "majd"? - utaltam utolsó hozzám intézett szavaira, mikor azt mondta, "Majd találkozunk" és aztán nem láttam többet. Látszólag megértette, mivel lehajtotta a fejét a lábát érdekesebbnek gondolva.
- Lehetett volna hamarabb is ha... - suttogta, de innen nem folytatta. Rámnézett és egyenesen tekintetembe fúrta az övét.
- Ha? - kérdeztem rá kissé idegesen - Ha micsoda Jimin? Tudod mennyit szenvedtem ez alatt a rohadt hónap alatt? Egyedül a baba miatt maradtam életben, másképp már rég belepusztultam volna az értetlenségbe és a bánatba. Nem tudtam rólad semmit és csak annyit dobtál nekem: "Majd találkozunk" - változtattam el hangom az övéhez hasonlóra, majd folytattam, ő pedig ismét nem nézett rám. Lehajtott fejjel hallgatta mondandóm - Egyszerűbb lett volna, ha akkor azt mondod, hogy többet nem akarsz látni, ahogy a gyereket sem. Akkor könnyebben elviseltem volna. - amint kimondtam a "gyerek" szót enyhén megremegett, de még mindig nem nézett fel.
- Johee - jött a másik oldalról a hang, miközben megéreztem az apró simogató mozdulatokat kézfejemen, így arra fordítva fejem vezettem tekintetem Jungkookra.
- Jungkook - könnyebbültem meg, hogy ő is velem van. Nem volt még túlságosan erős testvériség köztünk, de mégis biztonságosabbnak éreztem a légkört, hogy tudtam, ő itt van velem. Immáron kicsit tisztábban tudtam gondolkodni és ijedtségemet nem tudtam leplezni, ahogy elmondtam neki annyit, amit tudok itt létem okáról - Jungkook a babával volt valami - szorítottam meg kezét, mire neki bekönnyesedtek a szemei, viszont válaszolni nem válaszolt.
- Jungkook mi van a babával? - ültem volna fel, ám tesókám vállamra fogva jelezte, hogy maradjak.
- Johee a babát ki kellett venni a hasadból, mert nem tudott élni - nyelt egy nagyot, én pedig fel sem fogtam amit mondott, míg ki nem mondta az utolsó mondatot, ami ha lehet mégjobban padlóra küldött - Hugi a gyermeked meghalt - szavai tőrként hasítottak szívembe. Kétségbeesetten kezdtem tapogatni hasamat, ami immáron sokkalta laposabb volt. Reméltem, hogy ez valami kandikamera, vagy csak egy rohadt nagy félreértés, de Jungkook tekintetéből ítélve, nem hazudik. Tényleg elvesztettem a kisbabám...
- Nem nem nem nem - könnyesedett be a szemem, amiből azonnal buggyantak is ki a cseppek, hogy aztán szép lassan lefolyva arcomon, végül államról lecsöppenjenek a végtelenbe. Hasamon lévő kézzel meredtem magam elé, miközben könnyeim folyamatosan folytak és belül a marcangoló düh és tehetetlenség hatására, szinte visítva zokogtam, ám kívülről ez nem látszott meg. Valahonnan távolról hallottam, ahogy ismét a nevemen szólongatnak, de nem tudtam rá figyelni. Teljességgel üresnek éreztem magam, habár valamilyen szinten már az is voltam, de most emellé a tehetetlenség is társult, keveredve egy kis dühvel, végül megfűszerezve a szorító fájdalommal és szomorúsággal, amiből megkaphatom az életemet, a jelenlegi helyzetben.  Viszont itt mennyei ízek kombinációja helyett, csupán egy érzelmi katyvasz lett az egész és így még nehezebb volt elviselni. Még csak azzal sem tudtam törődni, hogy Jimin itt van, hiszen most sokkal jobban leköt magamat sajnáltatni és próbálni nem beleőrülni a tudatba, hogy az egyetlen gyermekemet elvesztettem kitudja mi miatt.
A gondolatra hangosan zokogtam fel, mire mind a két mellettem ülő összerezzent. Törni, zúzni akartam, hogy amit belül érzek fájdalmat valamivel csökkentsem, így idegesen téptem ki magam kezük közül és keltem volna fel, ha bátyókám nem kapcsolt volna időben és tartott volna az ágyon.
- Engedj el Jungkook! - ordítottam rá bőgve, de ő rezdületlenül állta a sarat és nem engedett el a helyemről.
- Próbálj meg lenyugodni kicsit, máskülönben be kell majd nyugtatózni és így is tele vagy tömve fájdalomcsillapítóval, nem kell még az is - próbált visszatuszkolni fekvő helyzetbe, mire még inkább sírtam és zokogtam hagyva, hogy a fájdalom belülről emésszen fel. Utáltam ezt a fájdalmat... Vissza akartam kapni azt a nyugalmat, amit éreztem. De ahelyett féltem, kétségbe voltam esve és ha ez még nem lenne elég, össze voltam zavarodva.
Nem engedtem el Jungkookot akkor sem mikor már feküdtem, így mellem dőlve húzott szorosan magához, ezzel próbálva biztonságérzetet adni reszkető lényemnek. Szinte meg is feledkeztem a szobában lévő harmadik személyről, aki valószínűleg ezt mind végignézni, de most nem tudom magam erősnek és törhetetlennek mutatni előtte. Tudtommal semmi rosszat nem tettem, mégis ver engem az élet és nem tudok rájönni mivel érdemeltem ezeket ki...
Nem tudom mennyi idő kellett, hogy zokogásom szipogássá csendesedjen és elapadjanak könnycsatornáim, miközben az időközben előtörni készülő remegés is kifogott rajtam, így testvérem karjai között reszkettem mint a nyárfalevél, amit sehogy sem tudtam csendesiteni. Belemarkoltam az engem ölelő pólójába és felnéztem rá.
- Miért? - ennyit voltam képes kinyögni, ugyanis a következő pillanatban sajnos, vagy nem sajnos, ismét megtapasztalhattam azt a nyugodtságot és sötétséget, amire úgy vágytam és amit most sem akarom, hogy elmúljon. Kellemesen sodródva az árral adtam át magam az eufórikus sötétségnek, ahol jelenleg a legjobban éreztem magam..

Hii everybody! 
Először is Boldog Újevet mindenkinek, másodszor pedig, ennyit szerettem volna. 😅
Kellemes olvasást az új részhez!
(Esetleges hibákért előre is bocsánat, but im sleepy így megeshet, hogy akad pár rosszul írt szó, vagy ékezethiány)