Efebofília I.

2. fejezet

- Sziasztok. -préselem ki magamból nagy nehezen. -Ti? -ügyes vagy Erik, büszke vagyok rád.
- A szüleink megvették a nyaralót itt a szomszédban. Tegnap jöttünk le, hogy lent töltsük a nyarat. -tájékoztat Márk.
- Ohhh, értem. Remélem azért a feladatsorról nem feledkeztetek meg. -gonoszkodom egy kicsit.
- Ne csinálja már tanár bá. Még alig kezdődött el a nyár, nem kínozhat ezekkel miket máris. Most a sulin kívül vagyunk. -pofázik Emil, és valahogy ez a hadakozása nagyon is izgatóvá teszi számomra. -Nem mellesleg, tök véletlen, hogy ezt a nyaralót vették meg anyuék. -motyogja.
- Értem én, de nem az utolsó pillanatban akarom megkapni a feladatsorokat. Megyek, főzök valamit. Valami kívánság? -nézek a lányomra, de úgy fest neki is kell pár pillanat, mire képes rám figyelni, vagy inkább koncentrálni. Egy lenne az ízlésünk? Remélem nem...
- Öhm... Mindegy. Valami finomat. -mosolyog fel rám. Bólintok, és visszalépkedem a házba. Mikor már nem látnak, visszanézek. Muszáj még egy utolsó pillantást vetnem rájuk. Homlokomra szorítom a tenyeremet. Mit vontam a saját fejemre? A konyhába lépkedem, a hűtő előtt állva pakolászom ki a pultra, hogy összeszedjek mindent egy kis könnyed salátához, és mellé a rántott sajthoz. Sára kitalálta, hogy az idei nyarat a vegetarianizmus híveiként éljük túl. Az már bizonyos, hogy mikor nem figyel, letolok egy nagy sült csirke combot, vagy valami húst. Én nem azonosulok olyan könnyen ezzel a stílussal, mint ő. Nagyon nem. Zenét kapcsolok elnyomva a szomszédból szüntelenül üvöltő Avicii és David Guetta számokat. Én ettől sokkal másabb számokat szeretek hallgatni. Country rock, ázsiai, francia és még sok egyéb. Kifejezetten kedvenc bandám sincs, számokat szeretek, és nem előadókat. Halkan énekelgetek csak úgy magamnak, mert egyszerűen kénytelen vagyok lekötni a figyelmemet, ha énekelek, akkor nem gondolok a lányaimmal beszélgető kettősre, és ez így van jól. Már jó fél órája állítom össze a salátát magunknak, mikor megérzem, jobban mondva felfigyelek arra az intenzív pillantásra, ami rám irányul. Rám? Felkapom a fejem, és egy barna szempárba nézek, amitől kissé meg is rettenek. Ez az én házam, az én birodalmam, itt biztonságban kellene lennem.
- Mi a... Márk? -remek, az értelmi szintem a fiúk közelében egy 5 éves gyerek szintjére süllyed.
- Sajnálom, nem akartam megijeszteni. Csak szomjas lettem, és Saci mondta, hogy bejöhetek, és kérhetek egy pohár vizet. -feleli szinte azonnal.
- Persze... Máris. -nyögöm ki. Kerítek egy tiszta poharat, és megtöltöm a hűtőből hideg vízzel, úgy nyújtom felé. Ujjaival ujjaimat érinti, és az egész testemen áramütésként szalad végig az érzés. Alsó ajkamba harapva fogom vissza szusszanásomat, és próbálok normális reakciókat produkálni. Nehéz, nagyon nehéz.
- Köszönöm... Izé... - félrebillentem a fejem, és rá kell jönnöm, hogy feszeng, feszeng attól, hogy nem tudja miként szólítson. Elmosolyodom, mert nem tudok másként reagálni a szenvedésére. -Látom, jól szórakozik a szenvedésemen. -jegyzi meg csendesen. már-már félénken.
- Sajnálom, csak üdítő azt hiszem ilyesmit látni egy diákon ilyenkor iskolán kívül. -felelem. -De legyen, megengedem, hogy nyáron a keresztnevemen hívj te és a testvéred is. -teszek engedményt neki/nekik. Ennyi belefér. Na, nem mintha még több nem, de az még odébb van. Látom, ahogy elgondolkodik, és mérlegeli a javaslatomat. Végül bólint, és a kezét nyújtja nekem. Mély levegőt veszek, és megfogva kezét megrázom.
- Erik... Köszönöm. -szólal meg, én pedig elengedve a kezét visszatérek a salátához. -Eléggé furcsa, nehezen jön a számra így hívni magát, izé... téged. -nyögi szinte már kétségbeesve.
- Nyugalom, Márk. Tisztában vagyok vele, hogy szokatlan, majd belejössz. Most már menj nyugodtan, ha szeretnél. -adom meg neki a menekülési lehetőséget vigyorogva.

Bólint, de nem mozdul, csak engem néz.
- Valami van az arcomon? -pillantok rá.
- Nem, nincsen. Meglepődtem, hogy képes úgy igazán nevetni, és nem csak egy kényszer mosoly. -mondja őszintén.
- Áh, értem. Nos, mint minden ember, én is képes vagyok nevetni, de tanárként elsősorban szigorú vagyok és semmi több. -mondom. -Nem haverkodom a diákjaimmal, mert nem barátok vagyunk, hanem a viszony alárendelt. -jegyzem meg.
- Értem. Akkor most érezzük magunkat megtisztelve én és a tesóm. -vonja le a következtetést.
- Nagyon okos. Néha meglep, hogy képes vagy a sporton kívül másról is érdemleges beszélgetést folytatni. -felelem őszinte döbbenettel a hangomban.
- Ennyire nem kell szemétkednie Márkkal. -szólal meg egy hang az ajtóból. Most komolyan engem fognak szapulni?
- Én nem szemétkedem, egyszerűen tettem egy megállapítást. -mondom komolyan. -Mivel az én óráimon a teljesítményük eléggé gyatra, így az ilyen megjegyzések azt hiszem helyénvalóak. -nézek Emilre egyenesen.
- Sportolók vagyunk. Ebből fogunk megélni. -lépked oda a testvére mellé. Dupla élvezet a számomra. Sára megáll mellettem és segíteni kezd. Ő magában mosolyog, tisztán látom a szemein.
- Mégis meddig? Arra nem gondolsz, hogy mi lesz akkor, ha történik valami baleset. Ha egyszer megsérülsz, és nem játszhatsz tovább, akkor nem fogsz megélni a sportolásból. -mutatok rá a lényegre. Mintha némi értelem csillanna meg Emil szemeiben, de nem vagyok benne teljesen biztos. Jobban leköt, hogy a mellkasát szemléljem lopva. -Mindenesetre jobb lenne, ha időt fordítanátok mindketten a tanulásra. A legtöbb nagy sportolónak van diplomája is. Szécsi Zoltán, Kovács Ági, Molnár Tamás, Kiss Gergely, Csábi Bettina, Gyurta Dani és még sokan másoknak. A sport nem fizet az idők végezetéig főleg, ha kiöregszetek. -jegyzem meg. Látszik rajtuk, hogy bármennyire is igazam van jelenleg a lelkükbe másztam, és tanárhoz méltatlanul viselkedtem, ráadásul nyáron. Francba. Felsóhajtok. -Sajnálom, nem akartam a nyár első heteiben ilyesmiről beszélni. Itt vacsoráztok? -teszem fel a kérdést, amivel talán fel tudom dobni kicsit a hangulatot. Most mindenkit megleptem, úgy néznek rám, de még a lányom is, mintha nem láttak volna még embert. -Most mi van? -kérdezem teljesen meglepve.
- Apa... kérlek. Ne legyél ettől cikisebb. -olt le az én drága egyetlen lányom. Felvonom a szemöldököm, és valahogy nem értem egy vacsora meghívás miért olyan ciki.
- Köszönjük, de inkább haza megyünk majd enni, nem akarunk kellemetlenkedni. -mondja Márk illemtudóan. Emil csak bólint megerősítésként.
- Hát jó. Szóljatok a szüleiteknek, hogy itt vagyok, és ha esetleg sürgős dolguk akad, akkor itt leszek, ha nem mernének titeket egyedül hagyni. -nézek rájuk.
- 16 évesek vagyunk. Tudunk magunkra vigyázni. -jön az azonnali és sértett reakció Emil szájából.
- Az lehet, ettől eltekintve még szeretném, ha szólnátok a szüleiteknek, mert ha nekik sürgős dolguk lesz, talán titeket is hazavisznek innen. -nézek az értetlenebbik félre. Bólint, és kivonulnak Sárival, aki még az ajtóból egy csúnya pillantásban részesít. Ezek a mai fiatalok érthetetlenek a számomra. Mellesleg nem csak az ő érdekük, hogy hosszú ideig itt maradjanak. Be kell vallanom, hogy nem kicsit élvezem én is a látványukat. Megrázom a fejemet. Benyomok egy kis Daughtryt, és Chrissel együtt énekelve kezdem sütni a sajtokat dupla panírban, hogy biztosan bent maradjon a sajt. Egy órával később bukkan fel egy szem lányom, és azonnal nekem esik.
- Nem mondom, hogy nem szórakoztam azon a kis csörtén, amit előadtatok Emillel, de apa könyörgöm. Ne akard, hogy itt egyenek. -néz rám könyörgőn.
- Miért ne? Az osztálytársaid. -mutatok rá a lényegre.
- Tény és való, még jól is kijövök velük, de ez ciki. Nem neked kellene ajánlgatnod, hanem nekem. Te a tanáruk vagy, én vagyok a haverjuk. -feleli. Áh, szóval innen fúj a szél, így már minden világos. Majdnem.
- Rendben van. Itt esznek? -kérdezem nyugodtan.
- Vacsorára süthetünk kint? -kérdezi Sári szép kiskutya szemekkel.
- Persze. -bólintok rá a dologra. Azt hiszem ez már csak így megy.
- Kösz. Sör? -próbálkozik be újból.
- Legyen. Elmegyek, és szerzek be pár üveget, de ebből ne csináljunk rendszert, és csak akkor, ha a szüleik engedélyezik. -kötöm a lelkére. Nem én akarok lenni az a bizonyos tanár, aki leitatja a diákjait, pedig csábító titulus lenne.