Efebofília I.

12. fejezet

Tépni kezdtem róla a ruhát, addig nem álltam meg, míg meztelenül nem feküdt alattam. Lefogtam kezeit, és nem eresztettem. Csak mustráltam azt a csodás testet, amivel meg volt áldva, és máris vészesen kemény lett a farkam. Csókokkal, harapásokkal hintettem tele mellkasát, kissé erősebben harapdáltam meg mellbimbóit. Állat voltam. Miatta, az ő hibája volt.
- Erik... Ez fáj... -vinnyogott, s lassan kiabálássá fajult a hangja. Pánikolt, de már nem hallottam meg a szavait. Nem akartam meghallani. Lábai között helyezkedtem el, ágyékomat övének nyomva dörgölőztem hozzá, mellkasára nehezedtem kissé, nyakába mélyesztettem fogaimat és megjelöltem. Felüvöltött a fájdalomra, amit adtam neki, de most még ez is gyönyörű volt füleimnek.
- Az enyém vagy... -morogtam fülébe kéjesen. Felemelkedve belső combjain simítottam végig, vagyis tettem volna, ha nem menekült volna azonnal, ahogy eleresztettem. Kicibáltam a nadrágomból az övet, feje fölé fogtam csuklóit, és olyan erősen kötöttem össze őket, hogy feljajdult. Kikötöttem az ágy fejtámlájának szélső rúdjához. Elvigyorodtam kísérteties módon. Újra cirógatni kezdtem combja belső érzékeny részét. Egyik kezemmel farkára fogva kezdtem ütemesen verni, míg másik kezemmel feneke két partja közé simítottam. Bejáratát vettem kezelésbe, masszíroztam, olykor benyomtam ujjpercemet, de nem akart ellazulni, de én vágytam az érzésre, hogy benne lehessek. Sírása megtöltötte a szobát, mellette az én türelmetlen zihálásom szinte eltörpült. Lehajolva vettem számba farkát, hogy ezzel tereljem el a figyelmét arról, hogy bejáratával, záróizmaival játszadozom, de hiába. Nem keményedett meg jobban. Félkemény állapotban leledzett és ebből már elegem volt. A türelmem itt ért véget. Felmordultam, mint egy állat. Elővettem a farkamat, és minden üvöltése, minden testi ellenállása ellenére kezdtem belé lökni azt. Szoros volt, kurvára, de nem érdekelt. Felnyögtem és élveztem. A szűz seggek gyönyörűséges szűkössége ez, ami körbefonta farkamat.
- EHZ FÁÁÁÁÁÁÁHJ! –üvöltött Emil torkaszakadtából. Lenézve rá fürödtem szenvedésében.

Mintha kívülről néztem volna magamat, azt az állatot, aki voltam. Megerőszakolom ezt a szegény szerencsétlen fiút, aki úgy üvölt, mintha nyúznák. Sír, üvölt, és úgy reszket, mintha rohama lenne. A csuklóit az öv felsértette, vér csordul a karjain, nyakán ott virít a harapásom vörösen és csúnyán, lábai között ott vagyok én, és még akkor sem állok le, mikor a farkam is csatakos a vérétől. Igen szétszakadt. Én mégsem állok le, egyre durvábban baszom ezt a törékeny testet, és semmi nem tud leállítani. Kell nekem a kielégülés, elveszem, ami jár nekem. Az enyém, és soha nem adom senki másnak.
- APA! APA! –Sári kiabál. Egyre erősödik a hangja.

Feketeség? Miért? Hiszen az előbb még... Emil. Nem. Ő az enyém. Nem veheti el senki tőlem. –APA! –miért nem bír csendesebben szólongatni? Apró résen át szűrődik be a fény, elmosódott foltokat látok.
- Apa! –megint Sári hangja.
- Már ébredezik. –valaki más hangja. Kinyitottam a szemeimet, és cirka 30 gyerek fej bámult rám. Mi a jó isten ez az egész? Az előbb én még Emilt...
- Apa jól vagy? –simogatta meg az arcomat legszeretettebb lányom.
- Mi történt? –kérdeztem. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam, de olyan elviselhetetlen fájdalom hasított a fejembe, hogy azt hittem menten elájulok. Valaki megtámasztotta a hátamat, mikor majdnem visszazuhantam a... a padlóra. Miért fekszem én a termem padlóján?
- Éppen dolgozatot írtunk. Megbotlottál valamelyik táskában, és elestél. Beverted a fejed elég csúnyán a padlóba. Már hívtuk az iskolanővért. –tájékoztatott a lányom. Elestem, és minden, ami történt az csak... A képzeletem játéka volt.
- Hála istennek! –sóhajtottam halkan. Körbe néztem. Ott voltak az ikrek. Sértetlenül, egészségesen, és tőlem minden tekintetben távol. 

Nos ennyi lett volna az I. nagy része ennek a történetnek. Hamarosan érkezik a folytatása, ami már sokkal másabb lesz, izgalmasabb és bonyodalmakkal teli :)

Remélem tetszett.