Efebofília I.

10. fejezet

Teltek a napok, és mire észbe kaptam eltelt úgy öt, vagy hat nap, hogy alig voltak itthon a gyerekek. Mire felkeltem már útra készen voltak, mire hazaértek én aludni tértem. Emil nem aludt többet mellettem. Márkkal csak csókolóztunk, mikor hol ért el mielőtt még indultak. Kicsit kezdett elegem lenni ebből. Régebben, és az utunk elején vágytam a magányra, de most valahogy csak nyomasztott a csend és az üres ház.

Szombat volt, mára megbeszéltük, hogy megint megyünk Ivánhoz este bulizni, de reggel megint útra készen vártak a srácok. Mély levegőt vettem, csak intettem nekik, hogy menjenek. Már annyira felesleges volt kérdezniük. Nem igazán meséltek a napjaikról csak nagyvonalakban, úgy éreztem néha sántít ez a dolog, de nem ellenőriztem őket. Nem voltam hülye. Elmentek, és én megint nudistát játszottam. Három nap alatt csodálatosan lesültem mindenhol, aminek kifejezetten örültem, de a mai nap más volt. Dél körül kezdett megváltozni a levegő. Fülledt meleg lett, és valami feszültség gyűlt a levegőben. Dél alig múlt el, mikor egy motorcsónak hangja törte meg a nyugalmamat, azonnal felültem, és magamra cibáltam a térgatyámat, mert túl közel hangzott fel a telkünkhöz. A víz felé nézve csak egy nagyobb csónakot láttam, amiről valaki a vízbe vetette magát, és felém úszott. A stégre lépkedtem. Emil. Miért jött haza? Ráadásul így... Segítettem neki kimászni a vízből, törölközőt terítettem a hátára és szárogatni kezdtem.
- Mi történt, hogy máris hazajöttél? –kérdeztem érdeklődve.
- Unatkoztam, és nem tudom. Rossz érzésem volt, így inkább hazajöttem. –motyogta. Valahogy nem hittem neki, de nem firtattam. Beküldtem átöltözni, és ekkor jöttem rá. Vihar készül. Ezért a fülledt meleg, és ez a feszültség, amitől a karomon is feláll a szőr. Reméltem, hogy Márk és Sára biztonságos helyen lesznek, mikor kitör a vihar. Pizzát rendeltem magunknak, mivel azóta nem bűnöztem se Emillel, se egyedül. Kihozták a pizzát úgy másfél óra múlva, addigra borult be az ég, és az első villámok akkor szakították át az ég szürkéjét, és vonták furcsa ragyogásba a felhőket, és a világnak ezen részét. A víz miatt a vihar elkerülhetetlen volt. Mindent áramtalanítottam, a telefonom mellettem pihent, hogy tudjam hova húzódtak be a többiek. Emil mellettem ült, együtt néztük a villámokat, és ettünk. Nem szóltam, felesleges lett volna. Túl közelről hallatszottak a dörgések. A vihar egyenesen errefelé tartott. Egy nagyobb dörgésnél Emil a combomba kapaszkodott, de szinte kitépett egy darabot a combomból. Megcirógattam a karját, mert nem hittem volna, hogy ennyire tart a viharoktól.
- Nincs semmi baj. Jó helyen vagyunk. –öleltem magamhoz. Engedelmesen simult hozzám, és lehunyta szemeit.
- Nudiztál? –kérdezte halkan. Nem hittem volna, hogy észrevette, vagy ilyesmi.
- Miből gondolod? –érdeklődtem.
- Nincs rajtad alsó, és ahogy a csípődre csúszik a nadrág nem fehér a bőröd. –adott teljesen kerek választ, és még ki is elégített a következtetésével. Ügyes fiú.
- Megfigyeltél vagy mi? –piszkáltam, de nem válaszolt semmit csak ott volt a karomban. Percekig nem szóltam, csak cirógattam hátát. –Indiszkrét lesz a kérdésem, de ha megcsókolnálak, mit tennél? –kérdeztem teljesen lazán, mintha egy csók nem lenne nagydolog tanár és diák között. Hatalmasra tágult szemekkel nézett rám, nyelt egyet. Hiába nyitotta ki a száját azon nem jött ki semmiféle válasz. Felnevettem, hogy kimondjam „Csak vicc volt az egész.", de meg sem szólaltam, amikor előre hajolva ajkaimra csókolt. Ledermedtem, csak néztem amennyire tudtam ilyen közelről. Lassan, kissé bátortalanul ízlelgette az ajkaimat, és én engedtem neki. Karjaim lecsúsztak róla, miközben viszonoztam csókját. Itt volt a hiba. Míg nem reagáltam minden a legnagyobb rendben volt, de ahogy viszonozni kezdtem megzavartam vele Emilt, mint az első csókunk alkalmával Márkot, most ő is úgy pattant fel, és szaladt el, hála istennek nem ki a kezdődő viharba, hanem csak a szobájába. Még kint is hallottam az ajtó erőteljes csapódását. Tenyeremmel a homlokomat ütöttem, mert egyszerűen hülye voltam. Nem mentem utána, nem lett volna jó ötlet. Hirtelen szakadt le az ég, a hatalmas esőcseppek közé jég is keveredett, aminek rohadtul nem örültem. Megcsörrent a mobilom, és kétségbeesetten kaptam utána.
- Sári. –hangomat fel sem ismertem, aggódtam érte, meg a másikért.
- Szia apu, itt vagyunk Ivánnál. Idáig jutottunk. Majd ha csendesedik hazamegyünk. –lihegte.
- Add Ivánt. –kértem meg rá.
- Mond. –szólt bele minden köszönés nélkül.
- A gyerekek had maradjanak ott. Jobb, ha ebben az esőben már nem mászkálnak semerre, majd holnap hozd át őket reggel. –nyögtem ki nagy nehezen.
- Oké. A buli ilyen időben amúgy is elmarad. –jegyezte meg. –Minden rendben? –kíváncsiság csendült a hangjában.
- Ja. Puszilom őket, és nehogy megfázzanak. –kötöttem a lelkére. Kinyomtam a telefonomat, és ott hevertem a nyugágyon. Gyakorta benéztem a házba, de olyan csend volt, mintha egyedül lennék. A pizza miatt nem kellett főznöm, így lassan majszolni kezdtem a lassan már kihűlt pizzámat. Nem siettem el a dolgot, ráadásul Emilé is kint volt. Megfogva a dobozt mentem fel a szoba elé. Bekopogtam, de mivel nem kaptam választ, benyitottam. Az ágyon kiterülve zenét hallgatott. Párpillanat erejéig csak néztem a kinyúlt testet, a bőr alatt megfeszülő izmokat, a lábát, ahogy járt a zene ritmusára. Megérintettem a lábát a lábammal, hogy felhívjam magamra a figyelmét, nem kellett volna. Megijesztettem, de az ijedség csak pillanatokig tartott.
- Nem tudsz kopogni? –támadt rám.
- Kopogtam, de zenét hallgattál. –mutattam rá a fülesre.
- Ha nem kaptál választ, akkor ne gyere be! Legalább itt hagynál békén! –kiabált velem. Még a kinti vihar zaját is elnyomta.
- Csak felhoztam a pizzádat, azt hittem éhes vagy. –alig bírtam összefüggően gondolkozni. Még a hangom is gyámoltalan kisgyerek hang volt, ahogy hallgattam.
- Hát nem! Ha majd éhes leszek, lemegyek érte! –fröcsögte ingerülten, utálkozva. Letettem a kisasztalra a dobozt, és otthagytam.
- Ne zaklass! –üvöltött utánam. Magamba zuhanva mentem ki az esőbe. Arcomat az ég felé tartva hagytam, hogy az alá hulló vízcseppek teljesen eláztassanak. Nyomorultul éreztem magamat, és ezen semmi nem tudott volna változtatni.

Hiába jött haza Sári és Márk, Emillel nem jutottam sehová. Egyszerűen bunkó volt velem, úgy beszélt velem, mintha a seggéből húzott volna ki. Próbáltam megbékíteni, de azt sem tudtam mivel bántottam meg. Sári próbált vele beszélni, de vele is elutasító volt, így egy hétig minden nap elmentek valamerre, mert egyszerűen nem bírt velem a fiú egy légtérben megmaradni. Utáltam ezt a helyzetet. Nyomasztó volt, egyre inkább egy szörnyetegnek éreztem magamat, aki fiatal fiúkra erőlteti rá magát. Márkkal még akartam is valamit kezdeni, de a testvérével ez a helyzet annyira nyomasztott, hogy nem tudtam rá koncentrálni. Egyszerűen úgy lett vége a játéknak vele, hogy észre sem vettem, egyszerűen csak elmúlt. Az én hibám volt ebben biztos voltam, csak hát... Magam sem tudom mit akartam.