A tiszt szeretője

1.rész

A vonat ablakán keresztül nézegettem a tájat. Elég unalmas nézni a tájat, sosem szerettem. De most valahogy minden pillanatát ki akartam használni. Megláttam egy szarvas csordát, akik megijedtek a vonat hangjától és befutottak az erdőbe. Annyira szabadok voltak! Azt kívántam bárcsak én is egy szarvas lennék, aki elfuthat és soha többé nem találják meg! De tudom, a veszélyek elől nem érdemes elfutni. Előbb-utóbb úgyis utolér. Ránéztem a mellettem pihenő Abigélre. Ő a legjobb barátnőm, már kiskorunk óta azok vagyunk. Ahogy a világos barna, csillogó haja a vállára hullott, annyira szép volt! Valamikor tavaly elutazott Lengyelországba pár amerikai fiú és annyira megtetszettek nekik az itteni lányok, hogy elvitték őket Amerikába. Szerintem Abigélt is vitték volna, ha megszólalt volna és észrevették volna őt is.  És akkor most nem kéne velem végig szenvednie ezt az egészet. Abigél nagyon okos és vicces lány, csak idegen társaságban mindig félénk. A többi utas annyira szabad és boldog volt. Valószínű nem sejtették, hogy hova visznek minket. A szomszéd fiú még otthon megsúgta nekünk, hogy Aushwitzi táborba visznek, ahol a zsidó üldözés miatt ki fognak végezni minket. A fiút is odavitték csak ő és a barátai megtudtak szökni valahogy és megúszták. Nem tudom, hogy de valahogyan mi is meg fogjuk úszni. Nem fogom hagyni, hogy bántsanak minket! Amikor leszálltunk a vonatról rögtön egy sorba állítottak minket. Mindenkinek be kellett mondani a nevét és csak úgy léphettük át a kaput. A kapun az 'Arbeit macht frei' felirat volt olvasható, azaz, 'A munka ingyenes'. Még régebben tanultam németül és ezért értettem. Valószínű azért írták ezt, hogy ne dühöngjünk, amiért nem kapunk fizetést a munkánkért. Mintha annyira sokat dolgoztatnának majd. Pár napot, aztán visznek majd kivégezni. Amikor a barátnőmmel odakerültünk a sor elejére, egy férfi állt velünk szemben, egy papírral a kezében és a nevünket kérdezte. A barátnőm halkan cincogta, hogy Abigél Zsitkovszky. A férfi nem értette, ezért mégegyszer megkérdezte, de a lány megint csak halkan válaszolt. Végül én mondtam el a nevét, mivel rájöttem, hogy így akár estig is itt állhatnánk. Majd a férfi rám nézett: -Daniella Nowicky -mondtam határozottan. A férfi felírta a nevünket, majd tovább mentünk és egy másik férfi a bőrünkre tetovált egy-egy számot. A barátnőmmel együtt mindenki kicsit felszisszent. Én rezzenéstelen arccal tűrtem az egészet. Ezután egy tiszt jött oda hozzánk és bevezetett minket egy régi, dohos épületbe. Az épület bejáratánál egyből egy folyosó volt. Amikor beléptem a folyosóra egyből megláttam a cellákat. A cellákból bánatos, magányos arcok néztek rám. Szinte érezni lehetett a halál szagát. Féltem, de még sohasem éreztem magamat ilyen elhivatottnak. A barátnőm szintén aggódó szemekkel nézett rám. Próbáltam megnyugtatni és rámosolyogni, de nem igazán éreztem magam biztonságban. Egyedül mi tudtuk, hogy mi vár itt ránk. A hely, az emberek és minden annyira idegennek tűnt. Körbenéztem a folyosón és akkor megláttam Őt.