🙅‍♀️Ez már nem mese🙀 [Miraculous] 16+

Utamon

- Tessék?! - néztem kikerekedett szemmel. - Macska, ezt nem tehetjük! - Igen, lebuktam a küldetés során. Nem csak te, hanem mindenki tudja, hogy ki vagyok! Ez így is eléggé veszélyes, de ha még csak én is tudom, hogy te ki vagy az úgy csak még veszélyesebb lesz! Érted? - néztem rá kicsit szomorúan.

- Egész végig arra vágytam, hogy tudjam ki vagy! - csattant ki hirtelen belőle. - De mi értelme, ha te nem tudod, hogy én ki vagyok? - nézett szomorúan.

- Macska...

- Kérlek, legalább titokban, hadd mutathassam meg magam! - kezdett el könyörögni.

Eközben az erőm legyengült, így elkezdtem csippogni.

- Ne haragudj cica, de én inkább be megyek. Nem szeretek még mindig mások előtt átalakulni... - kezdtem el hátrálni.

- Kérlek! - nézett mélyen a szemembe. - Kérlek Marinette...

Erre csak sohajtotttam és végül vissza is alakultam. Tikki egyből odament Macskához.

- Fekete Macska! Te a város védelmezője vagy, ahogy Marinette is. Ha már Marinette kiderült, akkor te ne! Ne az érzelmeid vezessenek, hanem az eszed! - mondta a kwami.

- De könyörgöm, csak Ma-

- Csak Marinette látná? Nem! Ha olyan ellenséghez kerültök, aki tudja, hogy Katica tudja ki Macska és nem tehet mást Katica csak, hogy elmondja ki vagy? Kérlek Macska gondolkodj! - vágott bele Tikki.

Macskának a gyűrűje megint csipogott.

- Kérlek Macska, menj el! - néztem rá összehúzott szemöldökkel.

Macska hosszan gondolkozott, majd mikor az utolsó csippegést hallottuk elmosolyodva rám nézett.

- Rendben, elmegyek. - mondta, majd odalépett hozzám és megpuszilta az arcom. - Úgyis látni fogsz majd Bogárkám egyszer! - ezután fogta magát és leugrott.

Hirtelen a kíváncsiság miatt utána néztem, le az utcára, de ő addigra már el is tűnt.

Pedig... Én látni akartam.

- Helyesen cselekedtél Marinette! - dicsért meg Tikki.

---

Másnap az iskolába menet álruhában voltam. De aztán mikor bementem a kapun le kellett vennem. Hevesen vert a szívem. Végül levettem az álruhám, és mikor meglátott valaki felkiáltott.

- Á, Marinette!

- Marinette? - kérdezte valaki, aki még nem látott. Aztán körbe nézett.. - Marinette!

- Úristen Marinette!

- Katicaaa!

- Marinette nem lennél a barátom?

- Könyörgöm egy közös képet!

Hirtelen rohamoztak meg messziről engem, és mikor már indult volna felém mindenki, akkor valaki megfogta a kezem és elhúzott a teremünkbe, majd rázárta az ajtót. A nagy zavartól csak akkor láttam meg az embert. Az osztályfőnökünk volt. Az osztálytársaim pedig már mind benn voltak a teremben.

- Ne aggódj Marinette! Én és az osztályod segítünk majd a kellemetlenségek ellen. Igaz? - mondta a tanárnő, majd az osztályra nézett.

- Igen! - felelt az osztály.

- Hogy értik ezt? - kérdeztem vissza.

- Nos, ha el kell menned óráról vagy ha van valaki külsős ember, aki kérdezkedni akarna rólad szépen elküldjük vagy valakikkel beszélni akarsz itt vagyunk mi. - mondta Alya.

Eközben Chloe duzogott.

- Nem hiszem el... - mondta karba tett kézzel.

- Elnézést Chloe? - nézett rá a tanár összeráncolt szemöldökkel.

- Nem hiszem el, hogy Marinette Katica! Nem, nem, nem, nem! - kezdett el hisztizi.

- Pedig a TV-ben igazán jól lehetett látni Chloe. Ne legyél gyerekes! - vágta hozzá Alya.

- Én gyerekes? Kérlek... - dobta hátra a haját. - Én csupán nem hiszek holmi szemfényvesztésben! - mondta komoly hangon. 

Én közben csak figyeltem az eseményeket, és fogtam a fejem. Aztán miután nagy csend lett ezután, mert Alya mérgében inkább lerohanta volna a csajt, én csak leültem a helyemre.

Teltek az órák én pedig egyszer se mentem ki szünetre, de mindig voltak diákok másik osztályból az ajtóban rám várva. Viszont a szünetben a többiek is benn maradtak, nehogy valamelyik diák be tudjon jönni. 

Fura volt, hogy egyik osztálytársam se kérdezgetett az egészről. Jó, egyedül annyi volt az egész emiatt, hogy Chloe folyton csúnyán nézett rám, de őszintén: nem érdekel!

Aztán eljött a tesi óra. Ki kellett mennünk a teremből.

- Marinette! - szólt rám meglepetésemre Adrien.

- Ig-igen? - hebegtem-habogtam.

- Gyere... - mondta miközben levette az ingjét, és felém mutatta. Én csak értetlenül, fülig vörösen néztem az inget. - El kell rejtenünk! Megkapod az ingem. - mondta és feltette a hátamra. - Chloe a napszemüveged! - nézett a lányra határozottan a hercegem.

- Nem! - kezdett el durcizni.

- Chloe... - nézett csúnyán rá Alya, majd az egész osztály.

- Jól van, jól van! - adta be a derekát és nekem nyújtotta.

A tanárnőtől is kölcsön kaptam a sálát, ki engedtem a hajam és lassan Nino kinyitott az ajtót. Elkezdtek befelé özömleni a diákok. Azt hittem, hogy mindjárt leszedik rólam az összes ruhám, de szerencsére még nem ismertek fel. Viszont ha az egyik véletlen lekapja rólam mondjuk a napszemüveget, akkor tuti felismernek. Hirtelen két kéz védelmét éreztem a testemen.

Mikor sokan már bementem akkor én és az osztálytársaim megpróbáltunk elmenni valami biztonságos helyre a suliban, ami végül az igazgató irodája volt, mert az elég nagy volt mindenkinek és volt kulcs is kéznél. De viszont az igazgatót is ki kellett zárnunk, mert ő is le akart rohanni. Odabent láttam meg, hogy aki végig ölelt és óvott az Adrien volt. Ami pedig meglepőbb, hogy odabenn sem engedett el.

- És akkor mégis ezt a nagy hajci-hájcit meddig kell folytatnunk? - kérdezte durcisan Chloe.

- Nyugodj le Chloe! Addig folytatjuk, míg nem csillapodnak le a dolgok. - mondta a tanárnő.

- Nem, nem és nem! Erre nem fogom pocsékolni az időm. Nem azért, de miért van felelősségünk Marinettért? Miért nekünk kéne figyelni, hogy nehogy valaki letámadja?! Ha ő a hősnő, oldja meg maga!

Közelebb akartam lépni Chloéhoz, hogy elmondjam neki, amit gondolok, de Adrien nem engedett a szorításból. A fülemhez hajolt.

- Ne menj még. - suttogta, mire éreztem, hogy fülem hegyéig az egész arcom tiszta vörös lesz.

Adrien, hidd el, hogy úgy maradnék, de nem lehet... - gondoltam, majd kiszabadítottam magam szorításából. Viszont mikor már mentem volna tovább a csuklóm is megfogta.

- Adrien! - szóltam fel, majd hátra néztem. Szembe találtam magam a gyönyörű zöld szemeivel. Teljesen lefagytam először. Lassan magához húzott vissza.

- Hagyd Alyára a dolgot! - mondta mosolyogva. Én csak a földet akartam nézni, de olyan közel húzott magához, hogy csak a mellkasát tudtam bámulni.

Mondtam már, hogy Adrientől könnyen elpirulok?

Folytatjuk...

Bocsi a sok késésért, most végre itt van! 😉💜