Elfüstölt Gondolat/SZÜNETEL

hetedik

Jungkook napok óta várta szerelme ébredését. Szinte már a kórházban élt. Napról- napra egyre kétségbeesettebben állt a dolgokhoz. Az orvos sem nyugtatta.
Ha felébred valószínűleg nehezére fog esni a járás, a beszéd és minden. Ez persze csak akkor érinti Kookot ha Yoongi emlékezni fog rá. Ez zaklatta fel a legjobban. Mi van ha nem emlékszik az együtt eltöltött időre? Arra, hogy miken mentek keresztül, hogy miket éltek át együtt.

Az ablakon beszűrődő napfény felébresztette Jungkookot. Bárcsak a kómában lévőt is felriasztaná... De nem. Ahogy felébredt, már jöttek is be az orvosok, mint minden reggel. Egy könnyű esetnél megnéznék, hogy mennyit eszik és mennyit iszik a beteg, eldöntenék, hogy hazamehet-e.
Yoongi nehéz eset volt. Öt napja az infúziókon élt.
- Min Yoongi?-kérdezte egy alacsony, mégis nagy hatalommal bíró férfi.
- Igen, ő az.- felelte határozottan.
- Nyitotta ki a szemét, esetleg beszélt már önnel?
- Nem.- röviden válaszolt.
Nem akarta, hogy megérezze rajta az orvos mennyire fél minden szavától.

Valószínűleg rosszul titkolta érzéseit, mert a következő pillanatban a központi szerepet élvező orvos sajnálattal nézett fel rá.
- Menjen el kávézni vagy boltba vagy akárhová. Ha megadja a telefonszámát értesítjük minden esetleges történésről.-Valóban régen lépett már szabad levegőre, emberek közé.
Megadta a telefonszámát, majd óvatosan indult az ajtó felé... Hátha amíg elfordul történik valami.
Nem történt.

A napfény hírtelen érte szemét. Elindult, de nem tudta pontosan, merre is tart. Az emberek körbevették minden irányból. Elsétáltak mellette, hangosak voltak, nevettek,veszekedtek, lögdösték egymást. Jungkook mégis egyedül érezte magát. Mióta Yoongi kómában van azóta kerítette hatalmába ez az érzés. Mintha egy elefánt ülne a mellkasán és minden erejével azon lenne, hogy megölje őt. Valószínűleg a bűntudat a félelem és a zavarodottság nevű dolgok keveréke ült rá ekkora erővel lelkére.

Nem nézte merre megy. Akkor kapta fel fejét mikor neki ment egy ismerős alaknak. Namjoon volt az.

- Kook, minden rendben?- Kérdezte ijedten.
Jungkook erőtt vett magán. Kiegyenesedett és egy erős torok köszörülés után határozottan felelt.
- Persze!
Namjoon tudta, hogy hazudik. Ismerte. Utoljára akkor látta ilyennek amikor a szülei lemondtak róla.
- Nincs kedved beugrani valahova? Éhes vagyok és ahogy rádnézek rádférne egy kiadós ebéd.
Annak ellenére, hogy Jungkook ismerte múltjukat, rábólintott. Talán el is engedhetik a megtörtént dolgokat.

Tíz percet sétáltak, mire megálltak egy étterem előtt. Beléptek. A szűkös helyen balra a pult jobbra pedig pár asztal helyezkedett el. Az asztalok után pedig egy lépcsőn lehetett fel menni ahol a mellékhelyiségen kívül egy sarokpaddal ellátott asztal is helyet kapott. Miután rendeltek fel is mentek a kevésbé zajos és nyugodtabb légkörű emeletre.

Namjoon húsos ételt rendelt, míg Jungkook egy egyszerű tésztás étel mellett döntött. Egyikőjük sem akarta szóba hozni a kómában fekvőt. Kook csak most vette észre mennyire éhes is. Gyorsan evett, mégis minden falatot jól átgondolva rágott. Szóba jöttek a sportok az időjárás és egyéb a kellemetlen csendet megszüntető témák.

- Tudom, hogy a múltból adódó kellemetlenségek miatt nem szívesen vagy a társaságomban. De tudd, hogy ha bármi van, én itt vagyok neked.- Megveregette Kook vállát, majd az asztalra nyomva az étel árát, sietősen távozott.

A másik is így tett. Mire ki ment az épületből Namjoon sehol sem volt. Nem tudta mért keresi még is szemével. Lehet, hogy a saját részét akarta kifizetni vagy meg akarta köszönni. De az is megeshet, hogy csak szimplán biztonságérzettel töltötte el, hogy ott van vele.

Miután elhagyta az utcát, hirtelen jött érzés kerítette hatalmába. Nem tudta mi ez. Rég nem érezte. Talán... Boldogság. Nem tudta mitől boldog, amikor ilyen tragikus a helyzet.

Ekkor megcsörrent a telefon zsebében. Szíve majd kiugrott a heves dobogástól. Szemei kigülledtek a képernyőt nézve. Ismeretlen szám. Felvette.

- Jungkook?- Az említett személy helyeselt.
- Siessen vissza a kórházba. Felébredt.

Soha életében nem futott még így. Ilyen gyorsan.
Soha életében nem várt egy pillanatot így. Ilyen erősen.
Soha életében nem akart még így látni és így hallani valamit.
Mint azt a szempár. Mint azt a hangot.