Az első szerelem kibontakozása

1. fejezet

Sasayaki sóhajtott egy nagyot. Ellentétes érzések kavarogtak benne. Egyrészt szerette volna már, ha véget ér az utolsó óra, másrészt azt kívánta, inkább mégse, mert akkor haza kell mennie, s másnapig nem láthatja Kanashimát.

Hátradőlt a székén, s ismét sóhajtott egyet.

- Én is így sóhajtoznék – szólalt meg a tanár -, ha ilyen dolgozatokat írnék – s letette a fiú asztalára. – Most alulmúlta önmagát, Sabaki-kun.

Sasayaki lebiggyesztette ajkait, már megint a tőrdöfés. Miért nem bírja ez a férfi megérteni, hogy ő nem konyít annyira a matekhoz? Ki érti, mi az a sok x és y, vagy azok az ép ésszel felfoghatatlan fogalmak? Annyit persze mindig összeszedett, hogy átmenjen, de hamar kiderült, hogy nem a matekeredményeiről lesz híres. Ennek ellenére jó tanuló volt. Érdekelte a történelem, a nagy harcok; az irodalom, a gyönyörű költemények, szinte minden tantárgyat imádott, csupán a matekot nem.

Az első sor felé pillantott, Kanashimára. Nem nézett hátra, de a fejét oldalra fordította. Neki biztos 100%-os lett, ahogy mindig. Az osztályba szinte csak éltanulók jártak, de ő kivételes volt, mindenből a maximumot nyújtotta. Kivéve persze a testnevelést. Sose jött el órára, és ezt senki nem értette. Egyrészt, mivel kitűnő tanuló volt, aki egyetlen egyszer sem lógott, másrészt, az iskola csak sérülteknek adott felmentést, Kanashima pedig nem tűnt annak. Vékony volt és magas, de élettel teli. Betegség miatt se hiányzott, ezért is furcsállta mindenki, hogy ő nem vesz részt egyetlen tornaórán sem. Mivel a tanár egy szót sem szólt emiatt, ők is annyiban hagyták.

De Sasayaki sokat morfondírozott ezen, mert őt nem elégítette ki, hogy csak egyenruhában láthatja. Olykor-olykor elképzelte, ahogy sortban együtt futnak a pályán, versenyeznek, ki a gyorsabb, majd kifulladva ledőlnek a pázsitra, a napfény épp Kanashima arcára mosolyog, ahogy ő is, és a fiú visszasomolyog rá, ő pedig nem bírja tovább és hozzábújik. Osztálytársa nem húzódik el, várja, hogy megtörténjen az, aminek meg kell történnie, aztán lágyan az ajkaira simul. Ezeket a képeket számtalanszor lepergette a fejében, akár a buszon, az órán, éjszaka az ágyában, de mégse tett semmit. Több mint egy éve voltak osztálytársak, és még meg sem szólította. Az utolsó sorból figyelte őt, s remélte, egyszer lesz annyi ereje, hogy szóba elegyedjen vele.

Alapesetben sose volt félénk. Azonnal megbarátkozott mindenkivel, de Kanashima más volt. Visszahúzódó és csendes, pedig semmi oka nem lehetett rá. Amint megérkezett a terembe, leült a helyére, és várta a tanárt. Senkivel nem beszélgetett. A többiek az elején furcsának tartották ezt, de idővel megszokták. Nem csúfolták különös viselkedése miatt, ahhoz túl jóképűnek és menőnek látszott. Rövid, fekete haja mindig rendezetten állt, ami nagyon jól állt neki, barna szemei, melyek sosem időztek egy-két másodpercnél tovább egy emberen, rabul ejtették a lányokat, hűvös viselkedése inkább lazaságról, mint félénkségről árulkodott.

A csengő megszólalt, s mindenki fellélegzett. Gyorsan elpakoltak, s elindult mindenki a maga útjára. Sasayaki nem sietett, ilyen unalmas óra után nem volt kedve semmihez. A tanár még bent maradt, láthatóan azt várta, hogy közelebb menjen.

- Rám vár, Isa-sensei? – kérdezte, mire a férfi bólintott.

- Beszélnem kell veled – dörmögte.

Sasayaki érezte, ebből semmi jó nem fog kisülni. Tanára arca megváltozott, kedvesebbé vált.

- Remélem, tudod, hogy nem akarok neked rosszat – kezdte.

- Igen, sensei.

- De ha írsz még egy ilyen dolgozatot, elbúcsúzhatsz az osztálytársaidtól, mert semmiképpen nem engedlek tovább.