Az első szerelem kibontakozása

5. fejezet

Az élet egyre csodálatosabbá vált mindkettejük számára. A korrepetáló órák továbbra is megmaradtak, csupán a számuk öt napról háromra csökkent. Habár Sasayaki ennek korántsem örült, tudta, meg kell tennie, mert közeledett a matematikaverseny, s Kanashimának tanulnia, gyakorolnia kellett.

Az ilyen napokon, utolsó óra után, behúzta a mosdóba, s addig nem eresztette el, míg szerelme könyörögni nem kezdett azért, hogy hagyják abba, nehogy meglássa őket valaki. Nehezen, de megtette. Elengedte, de cserébe mindig kért valamit: Kanashima ölelje át, vagy adjon neki csókot, mondja el, szereti-e még, melyre minden egyes alkalommal igen volt a válasz. Így nagy nehezen, de eleresztette, várva a másnapot, melyen újból láthatják egymást.

Az, hogy a prefektúrai ("megyei") döntőn átmegy, természetes volt, eddig is gond nélkül sikerült. Az országos döntő volt a nagy falat. Számtalan tehetséges fiatal vett részt rajta, a legjobbak közül is a legjobbak.

Azon a reggelen, mikor indulni kellett, Sasayaki ismét bevonszolta a mosdóba, ám nem támadta le, helyette megfogta bal kezét, s egy picinyke medált rakott bele, mely egy láncon függött.

- Tudom, hogy nincs szükséged rá – mondta mosolyogva -, de szeretném, ha ez nálad lenne. Ezt szoktam viselni a versenyeken.

Kanashima szótlanul állt előtte, majd hirtelen csókot nyomott ajkaira, s kiviharzott.

- Akkor ezt köszönömnek veszem – kuncogott, s elindult kifelé.

Mikor Isa-senseijel megérkeztek a tokiói egyetem épületéhez, mely a matematika versenynek adott helyet, elfogta az izgalom. Tavaly is így érezte magát, de most némi szorongás is vegyült bele. Habár nem mondta el Sasayakinak, sokkal kevesebbet tudott készülni, mint előző évben. A korrepetálásra szánt pár órát nem akarta lemondani. Tudta, milyen fontos ez szerelmének, és számára is az volt. Legbelül érezte, ez nem úgy fog sikerülni, ahogy szeretné.

Mikor beléptek az aulába, hatalmas tömeg fogadta őket. Nagyrészük tanuló volt, de rengeteg felnőttet, valószínűleg tanárt, is lehetett látni. Mindenki zsibongott, ők is izgultak, hogyan alakul a nap.

Lassan beterelték őket egy előadóterembe, s leültették őket, oszloponként változtatva a három évfolyamot. Miután helyet foglaltak, s az óra kilencet ütött, kezdődhetett a verseny.

Kanashimának hat feladatot kellett megoldania két óra alatt. Az első ötöt meglátva elmosolyodott, tudta, minden nehézség nélkül menni fog, de a hatodiknál már lebiggyedtek ajkai. Talán mégsem lesz olyan egyszerű, mint gondolta.

Egy óra alatt elkészült az öt feladattal, levezetett mindent, amit kellett, ábrázolt, leírt, amit csak lehetett. A másik órát a legnehezebbre szánta. A piszkozati lapok egyre csak gyűltek, s az idő vészesen fogyott.

- Tíz perc – szólalt meg a felvigyázó.

Kanashima megdermedt. Még közel sem járt a megoldáshoz. Sikerült elkezdenie, de a felénél megakadt, és sehogy nem tudott tovább haladni. Utolsó perceiben leírta a beadandó lapra az addig megkapott eredményeket, s a sípszó megszólalásakor letette a tollat.

Megbukott. Próbált küzdeni, mindhiába. Nyakában ott lógott szerelme medálja, de még az sem segített. Teljesen letört. Úgy érezte, szégyent hozott édesanyjára, az osztályra, az iskolára, tanárára, Sasayakira, de legfőképp önmagára. Könnyei már majdnem eleredtek, miközben kifelé araszolt, de a semmiből előtűnt Isa-sensei.

- Kuro-kun, hogy sikerült? – kérdezte boldogan, ám amint meglátta szenvedő arcát, lelombozódott.

- Sajnálom, sensei – motyogta, s a nem messze lévő mosdó felé szaladt.