Az első szerelem kibontakozása

3. fejezet

A második órára már mindketten visszatértek. Sasayaki kicsattant a boldogságtól, nyoma sem volt hőemelkedésnek, vagy szívfájdalomnak, Kanashima arcán pedig apró mosoly bujkált.

Habár azt ígérte, nem közeledik felé, míg barátja nem tisztázza magában érzéseit, nem tudta, hogyan fogja betartani. A nap folyamán már az is nehezére esett, hogy a tanárokra figyeljen. Tekintete minduntalan Kanashimát fürkészte. Tudta, nem tehet semmit. Ha ismét olyan rámenősen viselkedik, mint a szobájában, talán tényleg elveszíti, örökre. Neki másfél éve volt feldolgozni, hogy egy fiút kedvel. Barátja még csak alig három napot kapott, nem csoda hát, hogy ilyen zavart. Tényleg békén kell hagynia. Ha így tesz, talán ráébred, hogy nincs mitől félnie. Lehet, hogy nem megszokott az ilyen kapcsolat, de ha ő engedi, mindenkinél boldogabbá fogja tenni. Persze nincs valami sok tapasztalata, de remélte, ha elhalmozza a szeretetével, esetleg annyi is elég lesz neki.

Hallgatagon ültek a buszon. A levegő vibrált körülöttük. Kanashima, mintha egy cseppet ideges lett volna. Aztán Sasayaki megtörte a csendet, s pár perc múlva már úgy beszélgettek, mint azelőtt.

Ahogy teltek a napok, Kanashima egyre izgatottabb lett. Érzései, melyeket meg akart érteni, önkéntelenül is lángra lobbantak. Először azt hitte, barátja próbálkozni fog, de nem tette. Hiába volt vele szinte egész nap, nem közeledett. Azonban voltak jelek, melyek elárulták, mennyire visszafogja magát.

Ott volt például a tető. Szerdán elmesélte a fiúnak, hogy az öccse meghalt a születésekor, ő akkor még csak négyéves volt. A szeme sarkából látta, hogy közelebb húzódik hozzá, karjaik szinte már súrolták egymást, majd hezitált pár másodpercig, és újra eltávolodott.

Aztán ott voltak még a pillantásai, melyekből szerelem sugárzott. Érezte, hogy folyton őt bámulja, de mikor odanézett, gyorsan elkapta tekintetét, s úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

Folyton olyan érzése támadt, hogy a fiú mindennél jobban szeretne közeledni felé, de nem szeretné megszegni neki tett fogadalmát. Tudta, mit kell kiállnia. Vágyakozni valami után, ezt az érzést ő is ismerte. Végigsóvárogta az egész életét.

Mivel anyja egyedül nevelte, s nem kapott épp jól fizető állást, meg kellett tanulnia lemondani mindenről. Miután szülei hatéves korában elváltak, az apja eltűnt. Valószínűleg azóta elitta a máját, de nem érdekelte, elég fájdalmat okozott nekik az évek folyamán, az, hogy elment, nyugalommal töltötte el. Nem akarta viszontlátni.

Ha más nem is, legalább békesség szállt a lakásra, amit béreltek, na meg persze a szegénység. Eleinte nehéz volt megszoknia az új helyzetet, de a nélkülözés kis ár volt azért a csöppnyi boldogságért.

Édesanyja elmagyarázta neki, hogy mindent jól be kell osztaniuk, így már nem vehetnek játékokat, se semmi mást. A pénz ugyanis csak az albérletre, a számlára, és egy kis élelemre volt elegendő. Nem érdekelte, immár boldogabbak voltak, csak ők ketten.

Amint iskolába került, úgy tanult, mint a kisangyal. Barátkozni akkor sem barátkozott, mert volt egy álma, melyet el akart érni. Pici volt még, de megfogadta, sikeres ember lesz belőle. Addig fog keményen tanulni, míg el nem végez minden egyes iskolát, s míg nem talál egy jól fizető állást.

Az érzés az évek folyamán egyre csak erősödött. Édesanyja fáradtan érkezett haza minden egyes nap, s ez mindig emlékeztette, miért is küzd oly elszántan. Nem csak önmagáért, hanem érte is. Szerette volna, ha, mikor állást szerez, s beindul a karrierje, támogatni tudja őt.

Keményen tanult, s remélte, egyszer az ő álmai is teljesülnek. Akkor persze Sasayaki még sehol nem volt. Másfél éve ismerte csupán. Habár általában nem szeretett barátságokat kötni, mert a tanulásra akart koncentrálni, a fiún mégis megakadt a szeme. Így visszagondolva, az első napon, mikor találkoztak, mintha furcsán csillogott volna a tekintete. Akkor persze nem foglalkozott ezzel. Nem is figyelt volna fel rá, ahogy senki másra sem, de néha, szünetekben, a hátsó padok felől nevetés hallatszott, s mikor meglátta Sasayakit, ahogy önfeledten kiengedi csilingelő hangját, elborzadt. Majd' tíz év kemény hajtása után úgy érezte, ő is szeretne velük lenni. Még mindig a célja volt a legfontosabb, de Sasayaki nevetése ráébresztette, valami hiányzik az életéből, mégpedig a barátok. Mivel egy év alatt szinte senkihez sem szólt, ha nem volt muszáj, nem tudta, hogyan is kezdhetné az ismerkedést. Félt, hogy kiröhögnék, ha próbálkozna, mert nem tudta, mit tegyen.

Teltek a hetek, s egyre bizonytalanabb lett. Aztán a sors pár rossz dolgozat formájában közbeavatkozott. Mikor Isa-senseire várt, s hallotta a párbeszédet, úgy érezte, talán eljött az ő ideje. Másnap, mikor Sasayaki mindenkit végigkérdezett, s egytől egyig elutasították, még tovább fokozódott benne a remény. De a fiú őt nem kérte meg. Egy kissé megijedt. Félt attól, hogy olyan rossz benyomást keltett ezidáig, hogy nem mernek felé közeledni. Így, egy gyenge pillanatában, mikor a kétség már teljesen eluralkodott rajta, felajánlotta segítségét. Maga sem értette, hogy volt képes rá, mégis megtette. És ez volt élete legjobb cselekedete.

Az elmúlt hetek maga volt a mennyország. Nem tudta, hogy ennyire megnyugtató, ha az ember mellett áll egy barát. Jó volt hallgatni, mikor ebédszünetekben, vagy a buszon Sasayaki csak mesél és mesél és mesél. Ő is meg akart nyílni, de még nem érezte, hogy készen állna erre. Fájdalmas dolgokat cipelt, és nem tudta, van-e ereje mindezt elmesélni. Így csak általánosságokról beszéltek vagy Sasayaki családjáról.

Az, hogy olyan fényűző palotában él, egy kissé meglepte. Az ő kis lakásukhoz képest tényleg az volt. Persze tudta, hogy az osztály 99%-a gazdag, de nem számított arra, hogy ennyire. Első gondolata az volt, hogy elmenekül. Érezte, nem oda tartozik, aztán a fiú izgatott mosolya megnyugtatta kissé, s ráébredt, segíteni jött, ezért nekiültek, s elkezdett kialakulni egy szoros barátság.

Persze nem tudta, milyen érzések kavarognak Sasayakiban, míg meg nem csókolta. Meglepte, megijesztette, de nagyon. Nem iszonyodott attól, ahhoz képest, hogy az volt az első, egy kicsit jól is esett neki, de azután minden összekuszálódott. Egyrészt nem akarta elveszíteni a barátságát, másrészt nem tudta, ha a fiú szerelmes belé, viszonozni tudná-e az érzéseit. Az anyja után ő volt a legfontosabb személy a számára. De melegnek lenni... Ez megrémítette. Úgy gondolta, esetleg tényleg jobban járnának, ha nem találkoznának többé, persze a sulin kívül. Talán nem fájna neki annyira a hiánya. Vagy mégis? Ezen morfondírozott vasárnap éjszaka, s ennek következtében sikerült elaludnia. Lóhalálában sietett a suliba, s még épp idejében ért be. Nem akarta, hogy csorba essen a hírnevén. Nem nézett hátra, félt, mi fogadná. Aztán, ahogy meglátta a tanár kétségbeesett képét, amint Sasayaki felől érdeklődik, megijedt. Habár közönyt színlelt végig, szívében cikáztak az érzelmek.

A fiú tényleg szörnyen nézett ki. S amint meghallotta, miért, egyre rosszabbul érezte magát. Azt hitte, le fog tudni mondani róla, de mikor a halált emlegette, megrémült. Nem akarta elveszíteni. Nem tudta pontosan, mit is érez valójában, de abban biztos volt, hogy nem vethet véget egy ilyen szoros barátságnak. Viszont ez tényleg az, vagy annál több? Olyan sokat rágódott ezen, s a felismerés egy péntek délután megérkezett.

Ahogy mindig, próbálta megértetni, mit hogyan kell csinálni, de Sasayaki valahogy nem tudott odafigyelni. Egymás után próbálkozott a feladatokkal, de valamiért sose a jó végeredmény jött ki. Már egy órája ültek rajta, mikor bekövetkezett a nagy áttörés. Egyetlen egy feladat, de sikerült megoldania. Hatalmas nevetésben tört ki, mely Kanashima arcára is mosolyt csalt. Mikor a fiú meglátta ezt, tekintete ellágyult, s ujjai önkéntelenül simogatták meg arcát. Ő persze ledöbbent, mire Sasayaki észbe kapott, s elhúzta kezét.

- Sajnálom – fordult el leszegett fejjel.

- Semmi baj – kuncogott vidáman -, igazából jólesett.

Sasayaki elképedve bámult rá.

- Ezek szerint? – suttogta.

- Talán – motyogta félénken -, adhatnánk egy esélyt magunknak.

- Ezt most komolyan mondod? – kezdtek el csillogni szemei.

- Igen – bólintott kipirulva. – De ne várj tőlem valami sokat, nem tudom, hogyan is működik ez az egész.

- Semmi baj, majd együtt felfedezzük – mosolyodott el, s megfogta szerelme kezét. – Talán kezdhetnénk egy csókkal – vörösödött el. – Megengeded?

Kanashima egy csöppet hezitált, majd ismét bólintott. Mikor a fiú szája az övére tapadt, immár nem ijedtséget, hanem boldogságot érzett. Talán tényleg jól választott. Sasayaki volt az első igazi barátja, s úgy érezte, talán az első szerelme is ő lesz.