Az első szerelem kibontakozása

2. fejezet

Reggel majd' kiugrott a bőréből. A tény, hogy újból együtt lesznek, annyira feldobta, hogy még az sem érdekelte, ismét szembe kell néznie a matekóra nevű szörnnyel.

Ahogy a buszon ült, azon gondolkodott, hogyan viselkedjen, ha meglátja. Talán olyan aranyos lesz, mint előző nap, vagy visszatér a hűvösebb természete? Csak köszönjön neki, vagy kezdjen el beszélgetni? Egyáltalán milyen témát hozhatna fel? Elmesélhetné, mennyire jól magyaráz, a dicséret talán megolvasztja egy kissé. Vagy kérdezzen rá, tudott-e még eleget tanulni? Esetleg érdeklődhetne a hobbijáról...

Annyi kérdés, de vajon akar-e rájuk válaszolni? Hiszen nem azért tanítja, mert barátok, hanem, hogy ne essen csorba az osztály hírnevén. Talán túl sokat képzel bele. Egyetlen napja beszéltek, és ő már a fellegekben jár.

Mire a busz megállt, már nem is volt olyan boldog. Feleslegesen ábrándokba hajszolta magát, mikor még semmi nem történt. Feszülten besétált az iskolába, majd a terembe, s végül a legutolsó sorba, aztán várta, hogy megjelenjen.

Tíz percnél nem telt el több, ő mégis egy örökkévalóságnak érezte. Mikor meglátta, kihúzta magát, izmai megfeszültek. Kanashima azonnal felé nézett, s ekkor visszaférkőzött szívébe a boldogság és a remény. Pillanatok voltak csupán, mégis több ideig tartott, mint kellett volna. Aztán a fiú leült, s nem nézett hátra többé. Nem bánta, egyelőre ennyivel is megelégedett.

Egyik szünetben sem mert odamenni. Gyáva nyúlnak érezte magát, de félt, elutasító lesz vele, habár a reggeli hosszú pillantás épp az ellenkezőjéről árulkodott. Aztán eljött az ebédszünet, erőt merített a kedves emlékekből, s mégis támadásba lendült.

- Kuro-kun – szólította meg félénken -, nem lenne kedved velem ebédelni? – motyogta.

A fiú meglepetten nézett rá.

- Úgy értem...

- Én nem hoztam ebédet – válaszolta halkan.

- Ó, én szívesen adok az enyémből – mosolygott rá -, most úgyse bírok annyit enni. Tudod, vigyáznom kell az alakomra – nevetett halkan, majd meglepődve hallotta, ahogy Kanashima kuncogni kezd.

Az osztály nagy része már elment, de a többiek sokkoltan figyelték őket.

- Rendben – mosolyodott el -, veled megyek.

A tetőn nem tartózkodott senki. Általában nem volt szabad feljönni ide, de Sasayaki egy nyugodt helyet akart, ahol zavartalanul társaloghatnak.

Elmentek a tető széléig, a bentot letette a párkányra, s beszélgetni kezdtek. Először csak az iskoláról, tanárokról, aztán, mikor épp rátértek volna a személyesebb dolgokra, jelzett a csengő, s találkájuk véget ért.

Késő délután, miközben otthon tanultak, minden erejét latba vetve összpontosított. Azonban néha muszáj volt elkalandoznia. Kanashima ajkai, melyekből a magyarázatok csak úgy áradtak, elvonták a figyelmét. Nem sokszor, csak egyszer-egyszer gondolt arra, hogy szeretné megízlelni őket, de aztán fülei ismét aktiválódtak, s a fiú komoly hangja ráébresztette, miért van itt.

A napok gyorsan teltek, s mire észbe kaptak, már túl is voltak az első héten. A hétvégét is szerette volna vele tölteni, de Kanashima elmondta, csak ilyenkor tud többet készülni a versenyre, s habár szívesen segítene neki, nem teheti. Ezt ő is belátta. Nem akarta, hogy valami baja származzon ebből.

A következő hét úgy kezdődött, ahogy a másik befejeződött. Szünetekben semmi, közös ebéd, habár egyre jobban furcsállta, hogy a fiú sosem hoz magával semmit, aztán pár óra múlva korrepetálás, csupán egy óra, mégis maga a mennyország.