Az első szerelem kibontakozása

6. fejezet

Sasayaki értetlenül állt az eset előtt. Nem tudta, mi lehet a baj. Már majd' három hónapja jártak, és a csókolózáson kívül nem tettek semmit. Először nem is zavarta túlságosan, hiszen Kanashimának meg kellett szoknia, hogy vele jár, de, miután tőle hallotta, hogy szereti, és még a szobájába is beinvitálta, talán nem bűn, ha egy kicsit többet akart.

Persze nem szexet, hiszen az anyja is otthon volt, és nem is tudta, hogyan működik ez két férfi között. Mindössze néhány érintést. Látni mellkasát, karjait, mit sose mutatott. Érinteni, csókolni őket.

Talán félreértette volna? Vagy félt, hogy az anyja rájuk nyit? Vagy netán még nem fogadta el a testi kapcsolat gondolatát? Csóknál nem ellenkezett, a kézfogást is engedte, ha egyedül voltak, ölelhette, simogathatta a hátát, ruhán keresztül. De be kellett vallania, amit ő akart, az merőben más volt. Talán túl szégyenlős, ezért sem jár tornaórákra. Ez mindent megmagyarázna. És az anyja... Nem neheztelt rá, ő tudta, mi a baja. Akkor csak az lehet...

Alig tudott a tanulásra koncentrálni, folyton Kanashima járt a fejében. Azt akarta, hogy minél hamarabb másnap legyen, és láthassa, beszélhessen vele. Aztán, egy percre, szörnyű érzés kerítette hatalmába. Nem akart foglalkozni vele, megpróbálta elhessegetni, de egy cseppnyi félelem ott ragadt a szívében, félelem attól, hogy elveszíti, örökre.

Ahogy reggel belépett a terembe, elszomorodott, szerelme még nem volt ott. Odacsoszogott helyére, s leült. Teltek a percek, egyre többen jöttek, de ő nem volt köztük. Aztán, ahogy már egyszer megtörtént, az utolsó pillanatban betoppant. Nem nézett hátra, de látszott, hogy szemei alatt táskák ülnek, nem húzta ki magát, ahogy szokta, helyette összegörnyedt. Ez a Kanashima nem az volt, akit ismert, csupán árnyéka volt önmagának. Aztán belépett a tanár, s elkezdődött az angolóra.

Minden rendben haladt, míg Suzuki-sensei fel nem szólította kedvesét.

- Kuro-kun, le tudnád fordítani ezt a mondatot: I think you should apply for this job?

- Sajnálom, sensei, nem tudom – válaszolta monoton hangon, mire mindenki zúgolódni kezdett, s elképedve néztek rá.

- Ne butáskodj, ez neked meg se kottyan.

- Sajnálom, sensei, nem tu... - s ekkor teste a padon lévő könyvekre dőlt. Elájult.

Sasayaki azonnal felpattant, s odarohant.

- Kuro-kun! – rázta meg, s mikor nem reagált, a tanárhoz fordult. – Kérem, sensei, hadd vigyem le a gyengélkedőre!

- Igyekezz! – bólintott aggódva.

Pár perc múlva már az ötvenes éveiben járó nőhöz beszélt.

- Jól van?

- Csupán elájult – nyugtatta meg. – Eléggé táskásak a szemei, szerintem nem aludta ki magát.

- Megengedné, hogy mellette maradjak? – nézett rá fájdalomtól terhes tekintettel.

- Nem bánom – sóhajtotta, majd visszaült íróasztalához.

Már ebédszünetre csengettek, de Kanashima még mindig nem ébredt fel.

- Továbbra is itt akarsz maradni? – kérdezte a nő.

- Igen – válaszolta megingathatatlanul.

- Akkor, kérlek, vigyázz rá, míg megebédelek!

- Ez csak természetes, asszonyom.

Miután a nő kiment, közelebb húzódott szerelméhez. Megfogta balját, s csókot nyomott rá.