Az első szerelem kibontakozása

4. fejezet

Hétfő reggel Kanashima dúdolva lépett be az osztályba. Minden szempár reá szegeződött. Arcáról boldogság sugárzott, szemei szebben csillogtak, mint éjszaka a csillagok. A lányok lemondóan sóhajtottak. Ha a fiúk nem is, ők tudták, hogy ez a viselkedés csak egyvalamire utalhat, egy lány van a dologban. Habár eggyel sem látták még, biztosak voltak benne, hogy gyönyörű. Akárki nem csavarhatta el így a fejét.

Amint ezt fejtegették, az ajtóban megjelent Sasayaki, szintén dúdolva. Mikor belépett, szája mosolyra húzódott. Ez persze természetes volt, szinte minden reggel így jelent meg, ám szemei most csak egyvalakit fürkésztek. Amint elhaladt mellette, kezével lágyan hozzáért, csak futólag, nehogy észrevegyék, ennek ellenére Kanashima fülig pirult.

A pénteki beszélgetésük után, miszerint kipróbálják, milyen az, ha két fiú jár, Sasayakit nehezen lehetett visszaterelni a tanulás ösvényére. Örömtől kicsattanó arca melengette szívét. Habár még igen furcsa volt Kanashimának, de újdonsült szerelme folyton egy csókot kért tőle, aztán még egyet, és még egyet... Jó érzés volt. Először érezte, hogy valaki szomjazza a közelségét, az érintéseit. Sasayaki egyszerre volt gyengéd és érzéki, mégis szenvedélyes és birtokló. Egy félóra után mégis leállította a matek miatt. A fiú nagy nehezen beleegyezett, de kért cserébe valamit. Míg jobbjával a feladatokat írta, baljával az ő kezét fogta. Csak akkor engedte el, mikor meghallották, hogy húga rohanni kezd a szoba felé. Azt az örömöt nehéz lehetett volna szavakba önteni. A kislány édesebb volt, mint a méz. Még vele is közvetlenül viselkedett. Miután Sasayaki úgy mutatta be, mint egy személyt, aki nagyon fontos számára, Kana még barátságosabb lett.

Ez volt az első eset, hogy addig maradt, míg a család többi tagja haza nem ért. Mindenki nagyon kedvesen bánt vele, mikor kedvese bemutatta. Sasayaki édesanyja biztosította, akkor mehet hozzájuk, amikor csak akar, s megköszönte azt a sok fáradozást, amit fiáért tesz nap mint nap. Örült a fogadtatásnak, de egy pillanatra eszébe ötlött, ugyanígy bánnának-e vele, ha tudnák, ő fiuk újdonsült szerelme.

Meginvitálták vacsorára, de ő nemet mondott. Úgy vélte, nem lenne illendő elfogadni. Már épp a bejárati ajtót nyitotta volna, mikor Sasayaki ránehezedett, s visszanyomta. Ő megfordult, s csupán pár centiméter választotta el arcukat.

- Mit csinálsz? – suttogta meglepve.

- Kérem a búcsúcsókom – mondta halkan. – Csak így tudlak elengedni egész hétvégére.

- De megláthatnak – motyogta kipirulva.

- Ne aggódj – fogta meg állát -, nem lesz semmi baj!

Aztán ajkaik összeértek. Akkor először fordult meg a fejében, hogy jobb volna félretenni a tanulást, és a hétvégét Sasayakival tölteni, majd eszébe jutott, miért is tanul, s ez észhez térítette.

- Alig várom a hétfőt – súgta fülébe.

- Én is – mondta szégyenlősen.

- Ennek örülök – simogatta meg arcát búcsúzólag. – Azért ne tanuld halálra magad!

- Te pedig gyakorold, amit átvettünk!

- Igenis, uram! – vágta vigyázzba magát, s kezével szalutált, akár egy katona.

- Bolond – csípett bele karjába, majd gyorsan, mielőtt meggondolta volna magát, megpuszilta, aztán kinyitotta az ajtót, s távozott.

Sasayaki még percek múlva is ugyanúgy állt, szemei azonban megteltek könnyel. Boldog volt és szerelmes, úgy érezte, ennél többet nem is kívánhatna az élettől.