WHO ARE YOU? (F.W)

Ha harc, hát legyen harc!

Így történt, hogy az igazgatói iroda előtt ücsörögve fogtam orromra a jégzselét, aminek kolbász szaga volt a tanári hűtőben lévő (talalán) téliszalámi miatt, mivelhogy a "pakolásomat" egyenesen a tanári hűtőéből rendeltem betört orromra.

Hogy mi is történt?
Hahh!

Tehát, miután én jól pofon vágtam azt a ri...gót. Igen, rigót!  (tudjátok a madár 🐦)  Úgy orron vágott jobb kacsócskájával, hogy rögtön rozsdás bukéjú lötty csorgott orromból a  számba.
Olyanokat kiabált, hogy : Rohadék vagyok, meg, hogy ő figyelmeztetett ha egy ujjal is hozzányulok, meg majd az ő pasija... Aki amúgy Finn...Ki gondolta volna. Ám ő most nem volt itt. Késve érkezett...

Én meg úgy beleragadtam a hajába az utolsó mondat után...mint a pillanatragasztó.

Fájt, hogy Finn a barátja. Fájt, hogy nem hisz neki, hogy nem bízik benne, hogy kihasználja. Pedig Finn nem rossz ember. Haragudtam az igazgatóra, hogy nem akadályozza meg ezt az egészet, hogy nem tiltja el tőle, hogy nem tesz senki semmit. Haragudtam, hogy rám kentek mindent, hogy minden osztály Sarahhnak szurkolt, hogy mellettem akkor épp nem volt senki...

Mielőtt még egyszer pofon vágtam volna dühhtől piros arcára annak a karvalynak, a wc-ből jól ismert srác lerántotta rólam Sátuncit és szorosan magához fogta míg az idegbetegen rúgkapált karjai közt.

Ki gondolta volna, hogy wc-s barátunk ilyen erővel rendelkezik? Mert én biztos nem.

Hirtelen biztonságban éreztem magam. Inge alatt kidagadó izmai biztosan tartották őrült bunyópajtimat. Aztán kénytelen volt elengedni mert az igazgató toppant be a terembe, elrángatva Sátánkát és magával hurcolva engem is. Szívem torkomban dobogott. Az adrenalin túltengés, ami most bennem volt, egy egész várost képes lett volna lerombolni. Járnom kellene valami sportra, hogy az ilyet ne Sátánördögömön verjem le...

Finn szaladt utánnunk idegesen,hogy meggyőzze apját engedje el barátnőjét, majd tudomásul véve, hogy apja nem hajlandó reagálni rá, tehetetlenül megállt a folyosó közepén, idegesen hajába túrva toppantott egyet és utánnunk kiabált.

Hangja dühhel volt tele. Torka szakadtából kiáltotta: Utállak!

Nem tudtam akkor ez kinek szólt, de azt az egyet tudtam, teljes szívéből jött.

Minden osztály csalódottan nézett körül, hisz nem olyan vége lett mint amire számítottak, túléltük... Lassan mind elszálíngóztak. Csak Finn maradt a folyosón.

Egész a mai napig tisztán emlékszem erre a napra. Mindennek jelentősége volt akkor.

Orromból még pötyögött a vér, piros foltot hagyva magam után a padlón.

Hannaék szaladtak utánnam és széttárt karral megálltak Finn mellett. Idegesen pillogtak felénk. Aztán mi lekanyarodtunk és aznap már nem láttam egyikőjüket sem.

TÁDÁ! Itt vagyunk. Itt ülök és pátyolgatom orromat.

A zárt ajtót figyeltem, ahol jelenleg az igazgató és barátosnénk dumálnak egy jót. Szívem mélyén reméltem, hogy ezek után változás lesz. De nem lett.

Kinyílott az ajtó. Sarahh lépett ki rajta és halkan bezárta maga után. Nyugodtnak látszott. Chh! Sky, te milyen naív tudsz lenni, de komolyan!

Mind csak azért volt, mert ezt még az igazgató is látta. Onnantól pedig...

Oda lépdelt hozzám férfagyasztó mosolyával és torkomnál megragadva kényszerített, hogy felálljak helyemről. A borogatásom kiesett kezeim közül és a meglepedségtől belém fagyott a szó.

Igen gyakorlott lehetett, ugyanis kezdett elfogyni a levegőm és fuldokolva álltam, míg ő magyarázott nekem. Testem egyre gyengébb lett. Kezemmel nyakamhoz kaptam, hogy lefejtsem magamról kezeit.

-Ne mondd, hogy nem szóltam te fattyú!-suttogta fülembe, még egyet szoritva nyakamon. -A poklok mélyén égsz majd! Annyi a szerencséd, hogy bent már várnak! De tudd! Itt és most végeznék veled...- Végül engedett szorítása, mire én kicsusszantam kezei közül és lerogytam a földre. Erőm teljesen elhagyott. Mélyeket lélegezve próbáltam légszomjamat csillapítani. Szemem gurgulázott, torkom kiszáradt, a nyelés pedig fájt. Fuldokoltam.

Elment. Lépteit már nem verte vissza a folyosó fala.

A székekre támaszkodva botorkáltam el az ajtóig. Kezem a kilincsre téve tartottam meg egyensúlyom, végül lenyomtam.

-Jó napot...khm..igazgató úr...-álltam az ajtóban, a félfának támaszkodva.

- Na, ne legyél úgy megszeppenve.-nevetett fel.-Ülj csak le.

-Köszönöm.-suttogtam és lassan odabotorkáltam a nekem kijelölt székhez.

-Szerintem ne várjuk meg a kínos csendet.-kezdett is bele. - Sarah elmondta,hogy ő kezdte az egészet, ami nem jelenti azt, hogy te simán megúszod, csak kisebb büntetés lesz rád mérve. Na, már most, ez azt jelenti, hogy te nem az idősek otthonában fogsz felolvasni, ami lehet neked nem lenne nagy büntetés, de valljuk be, Sarah nem valami csupaszív ember...

-De én...-kezdtem bele, miután sikerült megszólalnom. Nem is Sátánisszimó kezdte. Én voltam. Én tettem. Én vagyok a bűnös. Hadd én menjek az idősek otthonába!

Reflex szerűen nyakamhoz nyúltam. A torkom még mindig folytogatott, hozzá pedig még társult a bűntudatom is. Mindjárt elkárhozok itt.

- Sarah megtanulja a türelmet és, hogy hogy bánjon az emberekkel. Azt hiszem nagy feladat lesz a számára.-köhintett. -Neked pedig, tudom, nem valami nagy dolog, de...

-Igazgató úr, kérem...én...

-A fiamnak van egy bandája.-mutatott a falra felrakott lemezekre, ismét félbeszakítva engem. A fiának van egy bandája? Ó mi lesz ebből. -Calpurnia. Nem, semmi?-nézett rám szórakozottan.-Semmi baj, lesz időd megismerni őket és a zenéjüket.

-Mr.Wolfhard ez...

-Várj csak! Még el sem mondtam mi lenne a feladatod.-mosolygott izgatottan.

-Ááá, köszönöm de nem érzem megfelelőnek magam erre. Én is hibás vagyok és megérdemlem a nagyobb büntetést. Sőt.-tápászkodtam fel a székről, hogy induljak. Végig se akartam hallgatni. Tudni sem akartam róla.

-Azt csiripelték táncolsz.

-Hogy mi?-támaszkodtam meg a szék támláján.

-Én csak külön kérést teljesítek.-védekezett. Lábam alól úgy éreztem kicsúszik a talaj. Külön kérte valaki, hogy táncoljak nekik a háttérben?!