Koromfekete Pillangó

1. fejezet: Idegen

A fű még deresen roppant minden lépésnél. A nap éppenhogy belekezdett égi vánszorgásába a horizonton, félhomályba borítva a tájat. Ichironak nehezére esett ügyelni, hogy hangtalanul lépkedjen a talajmenti ködben egyre beljebb és beljebb hatolva a sűrűbe. Különös érzés kerítette hatalmába, ahogy haladt, mintha valami hívogatná, vonzaná. Egészen addig követte ezt a különös érzést, ameddig meg nem érezte a vérszagot. Megtorpant egy pillanatra és körülnézett. Kezét a kardja markolatára csúsztatva, sokkal óvatosabban ment tovább. Kutyáéhoz hasonló füle apróbb rándulásokkal fordult a zajok irányába, amit a félig még alvó erdő kisebb élőlényei okoztak. Az ébredező madarak csiripelésére, a fák nyikorgására és mindenre, ami a hosszúkás árnyékokban megmozdulni látszott. Ez valami más. Valami új. Ilyesfajta vérszagot még nem érzett eddig, pedig már egy ideje járta a világot. Ember, de mégsem. Furcsán jellegzetes illattal bírt, mint egy különleges bor vagy egy ritka virág. Órákig tudta volna elemezgetni a belőle áradó különbségeket és hasonlóságokat, azt a szokatlan aromát, amivel egyre jobban beférkőzött tudatába, minden alkalommal, amikor belélegezte. Már közeledett hozzá, ezt biztosan érezte, hiszen a vér szaga egyre erősebb és sűrűbb lett. Nem tudta, mire számítson az elkövetkező pár méteren, de felkészült a legrosszabbra is. Szorosan markolta meg kopott kardja markolatát és megtette azt a pár lépést, ami még maradt. Lassan és a lehető leghalkabban araszolt, de ami a szeme elé tárult, az annyira ledöbbentette, hogy el is feledkezett az óvatosságról.

Egy hatalmas fekete farkas feküdt előtte. Mérete egy kisebb lóéval vagy egy nagyobb póniéval vetekedett. Bundáját több helyen is vér tapasztotta össze és úgy legyengült, hogy még a fejét sem tudta felemelni. Csak egy halk, de fenyegető morgást hallatott, ahogy Ichiro közelebb lépett hozzá. Kezét leeresztette. Már nem tartotta kardját készenlétben. Leguggolt elé és kedvesen megsimította az állat bundáját, majd a füléhez egészen közel hajolva suttogott.

– Nem kell félned! Segíteni fogok rajtad. – A bizalmatlanság nem enyhült, de a jószág beletörődve adta meg magát. Még egy halk morgással illette meg Ichirot, de ezúttal nem tartalmazott semmiféle fenyegetést. – Vedd fel az igazi alakodat!

oOo

A nap már majdnem az ég tetejére ért, és Ichiro még nem ért vissza. Hen már mindent megcsinált, amit lehetett, csak hogy elterelje a figyelmét barátja eltűnéséről. Megetette a lovakat, megitatta őket, felszedte a holmikat, aztán mindent a nyergekre erősített és a nyeregtáskákba tuszkolt, hogy amint Ich visszaért útnak indulhassanak. Utána kellene mennie. Talán bajba került. Tudta, hogy barátjának van fegyvere és használni is tudja, mégis aggódott. Talán csak elcsatangolt. Vagy eltévedt. Hen nem bírta abbahagyni a túlgondolt elméletek gyártását és idegesen egy fának dőlt, majd leült és a lábán kezdett dobolni egy dallamot. Ez kicsit megnyugtatta. Elterelte a figyelmét, de eszébe juttatott valami mást, amitől megint csak ideges lett. Hogy is tévedne el, hiszen remek szaglása van. Kizárt, hogy Ich eltévedjen. Meg kell nyugodnia. Vett egy nagy levegőt és a dallamra koncentrált, amit az imént talált ki. Először csak egy kézzel dobolt, az egyik térdén, de a másik keze sem bírt magával és észrevétlenül becsatlakozott. Hallotta a hangokat a fejében, élénken és igazian, mintha csak ott lenne és „vele" játszana.

– A pokolba is! – pattant fel és eloltotta a tüzet, majd felhajigálta a szerszámokat a lovakra, hogy Ich után mehessen.

Ich kedves természetű lovát saját nyergéhez erősítette, majd mikor már éppen ugrott volna fel deres ménjére, barátja kilépett a sűrűből és a lehető legnyugodtabban sétált felé a tisztáson keresztül. Hen megnyugodott barátja jóllétét illetően, de ugyanabból a talajból egy kis düh is szárba szökkent.