Koromfekete Pillangó

6. fejezet: Tűz és Jég

Kínzó fáradtság lüktetett szemei mögött, Hito mégsem tudott elaludni. Vagyis inkább nem akart. Félt, hogy ha hagyja győzedelmeskedni a kimerültséget és elalszik, olyasmire ébred majd, amit nem tudna mégegyszer elviselni. A lány, aki senkiben sem bízik és előbb harap, mint kérdez, ott pihegett békésen a vállán elbóbiskolva, még mindig az ő fürdőköpenyébe burkolózva. A hajnal belopódzó ezüst sugarai megcsillantak, frissen mosott, kesze-kusza hajzuhatagán, ahogy az épp oly zabolátlanul terült szét a fehér lepedőn, mint amilyen ő maga. Mint fekete csipke, úgy szelte keresztül a makulátlan ágyneműt és éjsötét vízesésként lógott le az ágy szélén, ahol hossza már meghaladta az ágy területét.

Hito csak nézte és nézte azt a tiszta, és ártatlan arcot. Elegáns, és gyönyörű vonásain legeltette tekintetét, mígnem azon kapta magát, hogy teste lángol és ujjait csak egy centi választja el az alvó lány bőrétől. Amint észrevette mit művel, elkapta kezét és fejét hátra vetve rejtette el szemeit szégyenében.

– Engem nyugodtan megérinthetsz – hallotta a lány halk, de mégis éber hangját maga mellől. – Tudod... nem fogok eltűnni. Nem válok köddé.

– Ébren vagy? – nézett le barátjára, bár csak elterelésnek tette fel a kérdést, Nagare mégis illedelmesen válaszolt.

– Igen – kuncogott fel. – Bűzlesz. És a szíved is versenyt fut. – Sokatmondóan pillantott fel, majd mosolyogva hozzátette – Ilyen hangzavarban nem lehet aludni. És ez a szag...

– Na igen, valaki betört hozzám és elfoglalta a fürdőmet – ásította jókedvűen a fiú, de közben sem vette le szemét feltápászkodó barátjáról.

Nagare felült és az egyik vállára húzta a kócos hajzuhatagot, majd ujjaival kezdte fésülgetni, rendezgetni. Arcára valamiféle bűntudattól terhes kifejezés ült ki, ahogy belefeledkezett a műveletbe. Hito épp szólásra nyitotta a száját, mikor az ajtó kinyílt és az események felgyorsultak. Nagare felpattant és szemmel alig követhetően hajított el valamit, ami keményen állapodott meg az ajtófélfában. Az a fiú állt ott kerek szemekkel és majdnem összecsinált alsóval, akit a lánnyal látott korábban. Döbbent rémületéből felocsúdva tátogott párat, mint aki a szavakat keresi, de Nagare megelőzte.

– Sen, az ég szerelmére! – huppant vissza az ágyra bosszankodva. – Hányszor kell még majdnem kinyírjalak, mire megtanulsz kopogni?

– Csak a szerencsémet próbálgatom – húzta széles mosolyra száját a fiú. – És a borotvaéles reflexeidet. – Nyelt egyet ahogy a fejétől éppen csak pár centire a fába fúródott dologra nézett.

Hito csak akkor nézte meg jobban a kis tárgyat. Bár innen nem látszott tisztán, de a hajnali nap fénye keresztül hatolt rajta és megcsillant felületén. Eddig a pillanatig, azt latolgatta magában, hogy Nagare honnan szerzett tőrt, vagy hogy hol rejtegette ezidáig. De rá kellett döbbennie, hogy a lány végig fegyvertelen volt, de mégsem. Az ajtófélfájába egy kisebb tőr méretű jégszilánk fúródott és árasztott magából fagyos párát. Még a környező fa felületre is rákúszott a harmatos fehérség, azzal a jól ismert indamintás mágialenyomattal díszítve, ahogy a lány ereje utat talált a külvilág felé. Megdöbbent és meg is rémült egyidőben. Ő még csak a mozdulatot sem látta jól, ahogy Nagare a másodperc töredéke alatt fegyvert csinált a semmiből és nem riadt vissza használatától sem. Tudta jól, hogy semeddig sem tartott volna egy ugyanilyen mozdulat a részéről, ha az, aki benyit nem barátságos szándékú. A lány, akit ő tanítgatott még annak idején, aki úgy leste minden mozdulatát, mintha egy istenségre nézne fel, most fényévekre tőle tündökölt. Míg ő a saját nyomorával küszködött annyi éven át, amíg nyalogatta a megcsonkított lelkén ejtett sebeket, Nagare erőt kovácsolt fájdalmából. Mindig is egy harcos megszelídíthetetlen lelkével bírt, de így, hogy képességeit is ehhez edzette fel, tulajdonképpen egy élő fegyver lett belőle. Erre a gondolatra Hitoban megkeseredett a csodálat. Valószínűleg nem jókedvéből lett ilyenné.