Koromfekete Pillangó

9. fejezet: Általában hófehér

Még egy éjszaka alvás nélkül. Hen leszegett fejjel kullogott a látszólag fáradhatatlan vezetője után, aki úgy hasította az aljnövényzetet kis testével, akár fenséges gálya az óceán végeláthatatlan, gyöngyöző habjait. Pár héttel ezelőtt nem is sejtette, hogy lesz valaha ennyire kimerült és kialvatlan, mint ebben a pillanatban. Áttivornyázott éjszakák vagy újszülött kishúguk éjeken át tartó rendzavarása fel sem ért ehhez. Csak meneteltek megállás nélkül, mindenen keresztül. Már felfogta, hogy Ich kesztyűs kézzel bánt vele mindezidáig, hiszen szinte biztosra vette, hogy ő is képes erre az embertelen tempóra, ha igazán komolyan veszi a keresést. Talán ezért hagyta magára. Keserű szájízzel vette tudomásul, hogy még mindig gyermekként bánik vele. Még akkor is, ha komolyra fordulnak a dolgok. Elhatározta, hogy nem törődik lüktetően égő szemeivel, amik minden pillanattal egyre inkább ellene fordultak. Néha alakokat vélt megpillantani szeme sarkából, akik már semmivé foszlottak mire odakapta riadt tekintetét. Furcsa árnyakat, amik csak a bolondját járatják vele és néha még vezetőjét is mintha kuncogáson kapná mikor megriadt tőlük. De mire kérdőre vonhatná, már kisimultak vonásai és nyoma sem maradt arcán a szórakozás akár legkisebb jelének sem. Meggyőződése volt, hogy ezzel is csak bosszantani akarja.

– Nem kellene félned – morzsolta a lány az orra alatt. – Nálam veszélyesebb úgy sem él a környéken.

– Csak hencegsz – felelte Hen hitetlenül. A fenyegető kisugárzás az ő idegeit is felborzolta, de biztonságérzetét még ez sem tudta megszilárdítani.

Figyelte a lányt folyamatosan. Rejtélyes és magába forduló teremtés, de mindezen felül céltudatos és szigorú is. Főleg önmagához, hiszen legtöbbször fittyet sem hány Henre. Felfogni sem tudta, hogy Nagare hogyan képes mindezt egy lendülettel, ébren csinálni, már több napja, hiszen azóta sem látta aludni. Honnan merítheti az erőt, mikor enni is csak sebtében, menet közben esznek és azt is csak alig. Akaratlanul is eszébe jutottak a sikátorban történtek. A fickó, aki úgy tűnt Nagare nyomában van. És a lány, ahogy közömbösen maszatolja el az idegen vérét a sápadt holdfényben talán még fehérebbnek tűnő arcbőrén.

– Valójában ki vagy te? – lépett közelebb a magába forduló lányhoz. – Ich-el – nevének kiejtése kéretlen gondolatokkal párosult – ismeritek egymást?

– A barátod nem mondta, ki vagyok? – egy félszeg, gúnyos mosoly és egy elvétett pillantás. Ez a válasz. Egy kérdés a kérdésre.

– Ich nem mondott nekem semmit.

– Miért nem lep meg? – Hen valami igen csípősre számított. – Én sem szeretek idiótáknak magyarázni.

– Neked – a fiú egy pillanat alatt rájött, hogy mit csinál Nagare – van egy testvéred. Egy fiú. – Ezek az „odavisszák", amik a legjobb testvéri kapcsolatokat jellemzik. – Igazam van?

A hangulat megfagyott kettejük között, válasz pedig nem érkezett egyik feltett kérdésre sem.

– Nem azért vagyok itt, hogy pajtások legyünk. – Megint morgott, mint egy vén csahos, aki csattogtatja az állkapcsát minden felé közeledőre. – Ha megmentettem a kutyafiút, elválnak útjaink – kis szünetet tartott. - Örökre.

Újabb órák néma kutyagolásba fojtva. A hallgatás vasfüggönye leereszkedett közéjük még hosszabbra és unalmasabbra nyújtva el közös túrájuk minden másodpercét.

Hen nem akarta elmélyíteni aggodalmait, de mégis tudta jól, hogy sikerült olyasmibe tenyerelnie, amibe talán nem kifejezetten bölcs dolog. Átkozta mentorát, hogy éppen most ébredt fel benne a segítési szándék és azt a lehető legrosszabb ember felé irányította. Már nagyon rég sejtette, hogy ezzel a lánnyal igazán nem stimmel valami és ő ezt nem is rejtette véka alá. Magabiztosan öltötte magára a csendes, lappangó őrület köpönyegét és olykor fel is lebbentette palástját, betekintést engedve a valódi tébolyba, ami a lelkében dühöngött. A város óta ilyen. Amióta van célja és iránya indulatainak. Ha csak ránézett, egy pattanásig megfeszített rugó jutott eszébe. A benne tomboló feszültség kiült arcára és minden apró mozdulatára is. Ahogy ujjait görcsösen szorította ökölbe néha, minden élesen kifújt lélegzete arról árulkodott, hogy bármi is jár a fejében, az rettentően feldühíti. Olyan dühöt látott szemében, ami nem párolog el magától. Azt a fajtát, amit, ha az ember nem vezet le, akkor felmorzsolja. Látta Nagarén, hogy nem kell sok, hogy elszabaduljon a benne felgyülemlett harag és előre féltette azt, akire rászakad majd. Bárki is hozta ki a sodrából, nem akart a helyében lenni. Sok kérdés megfogalmazódott az alatt a két nap alatt, amit a társaságában töltött, de egy valami nem hagyta nyugodni.