Koromfekete Pillangó

5. fejezet: Alku

„Túl hosszú ideig vagyok úton..." visszhangoztak barátja utolsó szavai Hen fejében, amiket még eltűnése előtt intézett hozzá. Már két teljes napja rágódott ezen, de csak nem jött rá, hogy mit jelenthet. Egy rejtett üzenet talán? Szimpla nyelvbotlás? Akármennyire is próbált visszaemlékezni, nem rémlett neki egy eset sem, amikor Ich gondosan átgondolt és elrendezett szavaiba hiba csúszott volna. Rengeteget olvasott és szépen, választékosan beszélt. Most mégis hibázott. Egyre csak ezen rágódott és azon, hogy most hogyan tovább. Mégis mi a frászt kellene most csinálnia? Mit tenne Ich, ha egyedül maradna egy idegen városban? Ich százszor talpraesettebb nála. Nincsenek ételek, amiket nem szeret vagy hely, ahol ne tudna elaludni. Mikor befogadták még a házukba is ódzkodott bemenni. Óvatossággal a szemében pillantott az emberekre. Félt szemkontaktust kialakítani. Nem beszélt sokat és nem kifejezetten rajongott érte, ha megérintették. Szerencsére azóta már levetkőzte az ilyesfajta gátlásait és épp ugyanolyan fesztelen örömmel kelt birokra vele, vagy akár a testvéreivel, mintha közülük való lenne. Bár ez inkább régebben tartozott a kedvelt elfoglaltságaik közé. Az utóbbi egy év nem sok vidámsággal telt a család számára. Ezen gondolatmenet hatására Hent megint hatalmába kerítette a bűntudat. Az önutálat mocsarába lépve a lába egyre csak süllyedt és süllyedt, míg már nem tudott menekülni. Hiszen jól tudta: mindenről ő tehet. Az sem lehet véletlen, hogy Ich itt hagyta. Mindig is tudta, hogy csak teher barátja vállán. Hülyeség volt egyáltalán vele jönni. Gyorsabban haladna egyedül, mintha magával cipelné a fél világon keresztül.

A frissességet hordozó esti levegő egyszerre telt meg elképesztően gazdag illatáradatokkal és a fülledt mulatozás vérpezsdítő elegyével. A fiú észrevétlenül fordult bele a főút nyüzsgő tömegébe, ami egy pillanat alatt magával ragadta és megáradt folyamként sodorta a dínom-dánom sűrejébe. A fesztivál tömegét szelve, annak színárral telített förgetege összemosódott, elragadta és nem is eresztette. Az utca fényárban úszott, koszorúkkal és lámpásokkal oly gazdagon díszítve, hogy Hennek a lélegzete is elállt a látványtól. Sohasem látott még ilyen sürgő tömeget, ennyiféle árut az út mentén felállított fabódékba kipakolva. Az a mesés illatáradat elvarázsolta és a zsivaj, ami körülvette, egyenesen megrészegítette. És a zene. Az a meseszép, idegen dallam a fülébe mászott és elindított valamit. Ujjai meg-meg rándultak, ahogy csukott szemmel átadta magát a lágyan, de mégis lendületesen lüktető szimfóniának. Színeket látott csukott szemhéja fedelén keresztül. Pulzáló, vibráló színeket. Már rég rájött, hogy ezeket csak ő észleli így. Olyan árnyalatokat, amiket festményen még sohasem látott, sem a természetben. Ezek a zene egyedülálló és utánozhatatlan színei. Egy pengetős hangszer vitte a szólamot, a többi pedig lágyan kísérte. Belekaroltak és felreppentek vele a cukorszagtól telített levegőbe. A zsongó tömeg magával ragadta Hent, aki ezt a legkevésbé sem bánta. Jól érezte magát ilyen nyüzsgő közegben. A mulatozók hangulata rá is átragadt és elfeledtette vele a rideg valóság aggasztó tényeit. Az egyedüllétet, az általa okozott galibát, az otthoniakat és Ichirot is. Csak züllött és csordogált a táncoló tömeggel. Ismeretlen lányokkal táncolva hagyta, hogy az élete gondjai összemosódjanak a fejében lüktető dallamokkal. Fáradhatatlanul ropta, meg sem érezve fáradságát vagy a sajgást, ami a lábaiba költözött az órákig tartó, szünet nélküli sürgéstől.

Sok órányi tompult állapotú tánc után azon kapta magát, hogy italt vásárol. Torka szárazon, égve követelt némi folyadékot. Tudata egyik elrejtett kis zuga ugyan tiltakozott a maradék arany elköltése ellen, de a kellemes dallamok elnyomták azt, szinte biztatva a fiút, hogy igyon és élvezze ki minden cseppjét a mulatságnak. Így is cselekedett és intett az egyik sétáló árusnak, hogy kettőt kér. Egyet magának, egyet pedig az aktuális táncpartnerének. A természetellenesen alacsony kis fickó egészségtelen mosollyal szolgálta ki, de Hen túl jól érezte magát ahhoz, hogy felfigyeljen ilyesmikre. Úgy folyt ki maradék pénze az ujjai közül, mint a lágy, apró szemcséjű homok, amit szél hord a sivatag dűnéin át. Rákacsintott szokatlanul nagy és macskaszemű partnerére és egy öles koccintás után szájához emelte korsóját, hogy igyon a kissé furcsa szagú folyadékból. Egy általa eddig fogyasztott szesznek sem volt ehhez hasonló illata, de jelenleg nem tudta megállni, hogy bele ne kortyoljon. Epekedve vágyta a szinte már túlontúl édes szagú és sűrű állagú löttyöt ahhoz, hogy figyeljen elméje vészharangjára. Viszont mielőtt e vágya beteljesülhetett volna, egy fekete kesztyűbe bújtatott kicsi kéz simult a karjára és egy erős rántással akadályozta meg ebben. Az alacsony, fekete ruhába öltözött alak erősen ütközött neki, ezzel meglökve őt és kizökkentve bódult állapotából. Hen korsója a kicsúszott bizsergő ujjai közül és tartalma szétterült a felsepert utca fekete macskakövein.