Koromfekete Pillangó

4. fejezet: A mágia mintája

Igazán nagy meglepetés akkor éri az embert, amikor dohos, élősködőktől hemzsegő börtönmatrac helyett illatos, vasalt ágyneműben ébred. Hito szaggató fejfájással tért magához egy számára idegen helyen. Nem tartotta valószínűnek, hogy ez a falu fogdája, ahol lennie kellene, azokból a halovány emlékekből kiindulva, amik ájulása előttről valók. Körültekintett a sötét helyiségben, hátha rájön, mibe is keveredett és hogy hol kötött ki.

Egy hatalmas baldachinos ágyban feküdt, ami mellett lakkozott diófa éjjeliszekrényen egy pohár vizet hagyott valaki. Az elegáns, kristálymintázatú üvegpohár ezüst tálcán nyugodott, aminek szélét valamilyen kövekkel raktak ki. Hito tanácstalanul meredt rá, mert valószínűleg ért annyit, mint a műhelye vagy a háza. Ugyan nem értett a drágakövekhez, de első ránézésre rubinnak tűntek a beágyazott kis kavicsok. Elszakította tekintetét a puccos, akár ékszernek is beillő tárgyról, majd felült, hogy alaposabban is körbesétáltathassa tekintetét a szobában. A hatalmas ablakok elé nehéz, földig érő, súlyos anyagú függönyöket akasztottak és ahol nem értek össze, ott éjszakai, ezüstös holdvilág szökött a szobába. Roskadásig pakolt könyvespolcok, drága kárpitos fotelek, állványon nyugvó arcszobrok vették körül, amik valószínűleg régen elhunytak képmásai. Ez egy gazdag család otthona. A fiú egy percig sem kételkedett ebben. Mindenből olyan ismerős szag áradt, de Hito feje túlságosan is hasogatott ahhoz, hogy magával barkóbázzon, hol is lehet most. Ennek kiderítésére egyszerűbb módszert is tudott. Felvergődte magát a hívogatóan puha ágyneműből és megtámaszkodva a baldachin egyik oszlopában még visszapillantott a kényelmes fekhelyre. Úgy érezte magát, mint aki egy kihasznált szeretőt hagy hátra. Nem mintha tudná, valójába milyen is az, de ilyesminek képzelte el. Egy bizonytalan lépés után újra a bokájába nyilallt a fájdalmas sajgás, ami a délutáni emlékeket is magával rángatta. Mindent. A fogadót, az ütközést és... Őt. Tovább nem is tétovázott. Nem törődve feje kínzó lüktetésével, sem bokája nyilallásával szapora léptekkel szelte át a szobát és tépte fel annak hófehérre festett ajtaját. A folyosóra kilépve, husángként vágta fejbe a kinti fény, amit a jól elhelyezett kis lámpások biztosítottak. Meg is szédült egy pillanatra, de megkapaszkodott és megvárta míg elmúlik. Tudta jól, hogy erre nincs ideje. Meg kell őt találnia.

– Jól érzed magad? – kérdezte egy halk, de nagyon is ismerős hang. Gyorsan összeszedte magát és felnézett szólítójára.

Nanao állt előtte és csillogó, aggódó szemeit le sem vette a fiúról. A hosszú hálóing ellenére, amit viselt, nem úgy festett, mint aki álomból ébredt éppen. Hito a hangját kereste, hogy válaszoljon, de teste ellene fordult. Teljesen más dolgok jöttek ki a száján, mint amit mondania kellett volna.

– Hogy kerültem ide? Mi történt? Ő hol van? – Nanao megszeppenten fogadta a hallottakat, de válasz helyett közelebb lépett a fiúhoz, hogy kezét megfogva visszavezesse a szobába, ahonnan jött.

Mikor mindketten beértek, megfordult és gyanakvóan kilesett, majd magukra fordította az ajtó kulcsát. Gyakorlott mozdulatokkal meggyújtott egy ugyanolyan olajlámpást, amilyenek a folyosón is biztosítják az éjszakai fényáradatot. Hito figyelmét nem kerülte el a tény, hogy bár jóléthez szokott, nem támaszkodik szolgálókra az ilyesfajta műveletek elvégzéséhez. A fiú tudta jól, hogy több komorna is lesi a lányok minden kívánságát, azonban Nanao nyomában még egyet sem látott loholni eddigi ismeretségük alatt. Már észrevette, hogy a nővérének segítenek cipekedni a vásárlásnál vagy ők kötik meg a cipőjét, ha az utcán kibomlik. A fiatalabbik leány valamiért mellőzte ezt a fajta luxust, pedig megengedhették maguknak, ez nem is vitás.

– Hitoshi – szólította meg Nanao, de közben valamiért leszegte tekintetét. – Azt hiszem, nagy butaságot csináltam.

Szemeire, amik általában vidámságtól csillogtak, most bánat és aggodalom kúszott, felkeltve ezzel Hito figyelmét. Nem tudta, hogy mi lehet az a „butaság", de elöntötte egy érzés, hogy meg kell nyugtatnia őt. El kell mondania neki, hogy minden rendben lesz és nincs miért aggódnia. Bár most úgy érezte, hogy neki is jól jönne egy ilyen nyugtatás, mert jelenleg fogalma sem volt arról, hogy mit kellene tennie, hogy hova kellene mennie. A szíve fékezhetetlenül dübörgött az emlékképektől túlcsordulva. A remény felizzó csillaga hívogatta. Mennie kellett. Menni akart.