Koromfekete Pillangó

2. fejezet: A király kovácsa

Azt mondják, a korán kelők jutalma valamiféle kincs, de Hito sohasem találkozott még azzal a kinccsel. Hiába kelt minden áldott nap még pirkadat előtt. Igaz, ami igaz soha sem a képzeletbeli kincsek ígérete mozgatta. A teendők hosszú listája sem nevezhető oknak, hiszen remekül be tudta osztani az idejét, még úgy is, hogy némelyik megrendelője türelmetlenebbnek bizonyult a királynál, aki szintén közéjük tartozott. Erre azért büszkén gondolt. A király kovácsa címet nem mindenki tudhatja magáénak.

Kimászott az ágyából, de mielőtt nekiállt volna a reggeli feladatainak, nagyot nyújtózott, aztán megvetette fekhelyét. Kisétált a konyhába, hogy összeüssön magának valami reggelit a hosszú, faluba vezető séta előtt, amit ma meg kell majd ejtenie.

– Jó reggelt, Yui! – köszöntötte megboldogult nevelőszülei öreg, hamuszürke macskáját, akiről ő gondoskodott már hosszú- hosszú évek óta.

A jószág már legalább ezer éves lehetett, mert azóta tengeti velük a napjait, hogy Hito a tudatára eszmélt. Megsimította az ablakban szunyókáló kövér macska hátát, aki lustán ásított egyet, majd megfordult és nem törődve zaklatójával, folytatta az alvást. Hito nagyon jól tudta, hogy amint a reggeli illata betölti a házat, ez az éhenkórász szőrpamacs egyből a lábainál terem majd és ételt fog kunyerálni. Ahelyett, hogy egerészne.

Kinyitotta az ablakot, hogy a kora hajnali levegő behozza odakintről azt a mesés illatáradatot, amiért valójában megéri felkelni. Ez a valódi oka, hogy a korán kelők táborát gyarapította. Semmi sem fogható a készülő reggeli és a kinti illatok keveredéséhez ebben a napszakban. Főleg tavasszal. Ezt tartotta a kedvenc évszakának, és bár a Kikelet havának az első hetét taposták csupán, a világ változása máris jól látszott. Az egyre több zöld az olvadó hó alatt, a fák, hogy az élet szép lassan visszaköltözik a törzseikbe és új rügyek fakadnak az ágaikon. A nappalok hosszabbak és több a fény, a napsütés. Ez az év legszebb időszaka, semmi kétség.

A beáramló friss levegő megsimította Hito arcát és összekuszálta az arcába hulló ezüst színű hajszálakat, ami mosolyt csalt az arcára.

– Mesés illat, nem igaz? – simította meg még egyszer Yuit, de az állat nem mutatott érdeklődést. Ugyan úgy durmolt tovább, mintha nem is hozzá szóltak volna.

Otthagyta hát és a tűzhelyhez sétált. Kinyitotta az ajtaját, hogy kikaparja a tegnapi hamut a belsejéből és friss gyújtóssal tömje meg. A pulton lévő szikrakövekért nyúlt, de keze csak az egyik érdes felületű kavicsot találta. Felemelte fejét, hogy szétnézzen, majd elmozdította a kis tálat, amiben tartotta, de mögötte sem lelte. Mivel a pulton nem tartott egyebet és máshol nemigen lehetett, így csak egy lehetőség maradt.

– Yui! – kiáltott és vissza lépkedett macskájához, aki sejtette, hogy lebukott és felvette a nyúlcipőt. Mire Hito odaért, már kereket oldott és a fiú tudta, hogy ezek után, ha akarná sem tudná elkapni erőszak mentesen, úgyhogy ráhagyta a dolgot. Nem hiányoztak neki a szétkarmolt és harapott kezek. – Egyszer még kesztyűt csinálok belőled... – morogta magában és visszatért a tűzhelyhez.

Lemondóan sóhajtott. Nagyon nem szerette ezt a módszert, de végül is nem maradt más választása. Csalódottan vette tudomásul, hogy keresztet vethet arra a kőre. Egy új pár szikrakő beszerzése is mehetett a mai teendők listájához. És egy filézőkés annak a dögnek. Hito benyúlt hát a száraz gyújtós alá, hogy az ujjaiból kiszökkenő lángok felfalhassák azt és felforrósítsák a serpenyőt, amiben a reggelijét szándékszik elkészíteni.

Már élete korai éveiben, még kisgyermek korában felfogta, hogy az erő, amit birtokol, rettenetes pusztító erővel bír. Nem is szerette használni, ha nem muszáj. Így a legbiztosabb, hogy nem bánt senkit, még véletlenül sem. Mindent megoldott úgy ahogy egy átlagos ember is teszi nap mint nap. Szikrakővel gyújtotta a tüzet, és fával vagy más esetben, ha a munkához kellett, akkor szénnel táplálta. Pedig nagyon jól tudja, hogy ezek közül egyikre sem lenne szüksége, hiszen a testében tomboló mágiával egy egész várost is porig égethetne, erőfeszítés nélkül. De ebbe még csak belegondolni is szörnyűséges. Soha sem bírta elviselni az emberek fájdalmát és szenvedését, ezért inkább száműzte ezt az erőt ez életéből. Vagy legalábbis próbálta minimalizálni a használatát.