Koromfekete Pillangó

3. fejezet: Három aranyérme

A hajnal rideg hölgye incselkedve csúsztatta hűvös ujjait Ichiro ruhája alá. Borzongatva riasztotta a régmúlt felé nyújtózó, lidérces álmából. Vékony inge nedvesen tapadt mellkasára a rémület verejtékétől. Miután felült, pislantania kellett párat, mire teljesen kiűzte szeméből és tudatából is az álmatag kábulatot. Megkönnyebbülten tekintett körbe a kis táborban.

– Már vége. – Nyelt egyet és a biztonság kedvéért még egyszer körbe nézett. – Csak egy álom... – Meghallván, hogy sóhajhoz hasonlatos hangja úgy remeg, mint a száraz levél az őszi fuvallatban, szája mosolyra görbült. Nevetségesen viselkedik.

Arcát tenyereibe rejtette és adott magának még pár pillanatot, hogy felfogja: Már nagyon régen történt. Már nem számít. Mint egy mantrát szavalta magának újra és újra: Vége van.

Ez működött. Ez mindig működik. A légzése normálisra lassult, az álom nyomasztó képei pedig úgy fakultak meg, mint egy ősrégi mendemonda története, amit mindenki másként mesél. Megdörzsölte szemeit és az arcát, majd nyújtózott egy kiadósat. Beleszippantott a hajnali levegőbe a felfrissülés reményében, de helyette valami más érkezett. Egy sugallat : Valami nincs rendjén. Valami hiányzik. Utána pedig a felismerés kólintotta fejbe. Ha a hideg ilyen gondosan öleli körbe minden porcikáját, az nem csak a nedves ruha mellékhatása. Hen elaludt őrségben és hagyta kialudni a tábortüzet. Harmadjára is körbenézett, de ezúttal már tiszta, rémképektől mentes fejjel. Szinte biztosra vette, hogy a lány már nem lesz itt. Vérének szagát már alig lehetett érezni, elhalványult és megkopott, mint régi könyvekben az írás. De azért nem tűnt még el teljesen. Halványan lapuló, de követhető maradt. A vendég fekhelyét csupán a gyűrött pokróc jelölte. Egy zavaró gondolat kúszott Ich bőre alá, szokatlanul nyugtalanná tette valaminek a hiánya. De ez nem olyan idegesség, amitől fel-alá járkál az ember vagy lerágja a körmét miatta. Sokkal inkább olyan, mintha elfelejtett volna valamit, de egyszerűen nem jut eszébe, hogy mi is lehet az.

Talán haragudnia kellene Henre, amiért ilyen óvatlanul és ostobán viselkedett, de nem tudott. Amikor ránézett, minden hibája és hiányossága ellenére, csak szeretetet érzett. Emlékezett a kiskölyök éveire, majd a későbbi serdülőkorára, ami igazából még most is tart. A szeme előtt nőtt fel és lett azzá, aki most ott ült, szemben a tábortűz maradékával és egy hosszabb faágat szorongatva, arra roskadva bóbiskolt el. Látszott, hogy próbált ellenállni, hogy küzdött az elalvás ellen, de mint általában, most is alulmaradt. Végtére is örült neki, hogy barátja olyan világban él és cseperedett, hogy nem kellett megízlelnie a rettegést, az igazi, elemésztő félelmet. Azt a fajtát, ami napokig hajszol és messze űzi az álmokat az éjszakáidból. Ami nyughatatlanná és óvatossá tesz. Ami ott lapul minden árnyékban és rezzenésben a szemed sarkában. Éppen ezért nem tudott rá haragudni. Inkább örömmel töltötte el a szívét, annak ellenére is, hogy tudta: ez az óvatlanság még az életébe kerülhet egyszer.

Nézte őt pár pillanatig, mire rájött, mi hibádzik. Hosszú, fekete haja most nem összekötve, hanem béklyójától szabadulva omlott le a fiú vállán. Szögegyenes tincsei fekete, lágy függönnyé összeállva rejtették vonásai zömét. Ritka pillanat őt ilyen hajviselettel látni. Édesapja rosszallása ellenére növesztette meg, aki igen szigorú, de jóságos és gondoskodó családfő szerepében tündökölt. Gyermekeit fegyelemre és tiszteletre okította, a munka fontosságára és a család szeretetére. Hen hosszú haját egyfajta lázadásnak tekinthette, és sokat zsörtölődött miatta. Akármi is vezérelte a fiút, amikor atyjával szembemenve elkezdte növeszteni, lázadás, dac vagy csupán így tetszett neki, mindig gondosan ügyelt rá, hogy egy szál se kószáljon szabadon. A hosszú hajat nem, de azt, hogy kiengedve legyen már zavarónak és lányosnak gondolta. Senki sem értette, hogy miért tartja, hogy miért nem vágatja le rövidre, de akárhányszor megkérdezték, nem adott egyértelmű választ. Bár másoknak nem mondta, Ichiro sejtette az okát. Hen gyermekként sokat mesélt egy bátor harcosról, aki rettenthetetlen hőstettei által lett legendává. Ich ismerte a történetet, hiszen a saját könyvei között is szerepelt egy példány, amiben az olvasó csodaszép illusztrációkon keresztül is végigkísérhette a kalandjait. Hosszú haját és páncéljának minden cifra részletét, nagy gonddal festettek le benne. Már csak azt nem tudta, hogy Hen hol láthatta ezt a könyvet, hiszen ez egy idegen, messzi ország regéje. Mindössze csak pár készült belőle és a család könyvespolcairól természetesen hiányzott. Hen szívesen gondolt magára, mint rettenthetetlen harcosra, aki gonosz szörnyekkel harcol és dicsőséget szerez, de Ich látta a valódi énjét. Azon a maszkon túl, amit mutatni kívánt mindenki felé, ő kifejezetten érzékeny, egy művész lelkével megáldott fiatalember volt, bár ezt sosem ismerte volna be. Egy bonyolult fickó, aki a saját szabályai szerint él.