For my dead Angel

Február 19.

Öt nap.
Öt napja nem vagy velünk.
Öt napja emészt a magány és a fájdalom. Áruld el nekem, találkozunk még valaha? Pf...Persze, hogy nem. Te már a többi angyallal véded a halandókat, míg én itt szenvedek, s halálom után a pokolban fogok rohadni. Így lesz, igaz? Hogy máshogy lenne...?
A gyilkosoknak nem jár kegyelem.
Én pedig gyilkossá lettem.

Megöltelek téged, a földre szállt csodát.

Mesélj, miért pont engem szerettél meg? Engem, a pszichiáterek aranybányáját.

Február 9.

Magányosan ültem egy padon, a szakadó esőben. Gondolataim körülötted jártak. Miért fáj ennyire?

Hosszú életű kapcsolatunk egészen öt napig tartott. Február kilencedikén, délután háromkor szakítottam veled. Hogy miért? Mert azt hittem, hogy jobb lesz. Azt gondoltam, hogy kapcsolatunk mégsem szerelemre épül, csupán rövidke, szenvedélyes fellángolásra. Azt gondoltam, hogyha tovább maradunk ebbben a kapcsolatban, mindketten megégetjük magunkat.

Gondolataim, érzéseim egyre kuszábbak voltak.

Azon járt ezúttal eszem, mi történik velem?

Egyszer bármit megtetettem szerelmedért, óvtalak volna a széltől is... pár perc múlva meg már magam törtelek szét. Abban az öt napban ez a két dolog váltogatta egymást... De te azt mondtad, hogy semmi baj. Azt mondtad, hogy szerelmed elég erős ahhoz, hogy elviseld a fájdalmat. A fájdalmat, amit én okoztam. Én mégis elhajtottalak magamtól, melyet egyből meg is bántam, ahogy zokogva hullottál előttem térdre. Mégis rezzenéstelen arccal magadra hagytalak. Így kerültem a parkba.

Tudtam, hogy ha bocsánatot kérek, úgyis minden a régi lesz. Az én ugráló érzéseimet is beleértve.
Azon gondolkodtam, hogy felvehetném a kapcsolatot egy szakemberrel. Ezt sem tettem végül meg. Hiba volt.

Február kilencedike lett az a nap, mikor rossz döntéseim átvették az irányítást. Ha akkor nem szakítottam volna veled, ha akkor elmentem volna orvoshoz...Talán még...

Könnyeimet törölgetve dobom messzire tollam. Ha tehetném, visszamennék az időben, és megölném az újszülött önmagam. Akkor tragédiád főbb problémáját gyökerestől távolítanám el, és te boldogan élhetnél még ma is.

-Kai, mikor óhajtasz végre kijönni az... Az ő szobájából?-hallom meg MinSeok szomorúságtól csengő hangját az ajtón kívülről. Bezártam magam ide, így senki sem tud bejönni.

-Majd akkor, ha az édes éj leple eljön, s újra láthatom őt.-felelem teljes nyugodtsággal, kitörni vágyó könnyeimet visszafojtva.

-Ez elég betegesen hangzott. Minden oké?-kérdezi aggodalmas hangjával Suho.

-Persze. Minden a legnagyobb rendben.