Az a bizonyos rózsaszín köd...nos, mit ne mondjak, engem is elért, belecsobbantam a szerelem hullámzó tengerébe, melynek tetején selymes hab úszik és szédítő örvények sokasága rejtőzik odabenn, mely mélyre húz, s nem ereszt. A tengeren olykor-olykor hatalmas viharok keletkeznek, ezek pedig sokszor óriási hullámokat generálva maguk alá temetnek. Ilyenkor fuldokolsz, levegőért és kegyelemért esdekelsz, azonban ha azt megkapod, hiányolod az izgalmat, a viharért vágyakozol, szeretnéd, ha újra a mámor vad tombolása venné át az irányítást és olyan mocskos dolgokba vezetne, melyek alapjáraton kapásból elrettentenek. Szeretnéd, ha újra ott úszhatnál a semmi közepén, ami mindennél többet jelent neked, szeretnéd, ha megint minden a régi lenne. Szeretnéd, hogy a tenger ismét hatalmas hullámokon ringasson, hogy a víz kedvesen cirógasson, hogy a hab beborítson. Hogy lebeghess a felszínen, hogy az eget bámuld, mely óceánként hat, s a felhők követik az áramlatott, így a Napot és a Holdat körberajongva mutatkozzanak be nekik, te pedig mindezt jóleső sóhajok közepette mustrálhasd a hullámok közt. De mindez csak egy szívfacsaró vágy, melyet a szélcsend gátol. A víz tükörsima, nyugodt és unalmas, lassan a partra érsz, kiszállsz a társad mellől és már csupán emlék a szerelem tengere, nem több.
- Mindig padlóra tud küldeni - elmerengek a távolban, anya pedig vigasztnyújtó ölelésbe von. - elég egy szó, egy pillantás, hogy az égig emeljen, vagy épp a porba döngöljön. Az utóbbi gyakoribb - folytatom monoton hangon. Megremegek. Rettentően fájdalmas, amit művel velem nap mint nap. - csak egyszer - suttogom magam elé. - csak egyszer mondaná ki őszintén, mit érez.
- Nem fogja - csóválja meg a fejét anya, majd ellép tőlem. Még mindig a messziséget pásztázom, szívem mélyén halovány remény lobog, hogy talán megjelenik valahol arrafelé és kedvesen elmosolyodva int. De ez csak egy vágy, mely sosem fog beteljesedni. Többé már nem. - Shawn, hisz tudod milyen. Neki játék az élet.
- Tudom - fájdalmasan nyelek egy nagyot, a szó kegyelemdöfésként hat, magabiztos, erős jellememet egy szempillantás alatt romba dönti, s végzetesen betemet. - ez az egész...ez a szerelemnek nevezett szarság ez egy megpróbáltatás. Ennél fájdalmasabb dolog a világon nincs! Miért kell ez nekünk? Az ember miért élvezi ha elveszti azt, akit szeret? Akibe szerelmes..?
- Shawn, Kincsem, Maddie csak egy a sok közül. Ő ilyen, de nála vannak ezerszer rendesebb lányok.
- És nekem mégis Ő jutott - nevetek gúnyosan, majd sok idő után végre lenézek anyára. - és nekem mégis Ő kell - mondom halkan, mire reményét elvesztve leengedi vállait.
- Sosem veszi fel, amikor hívod - emlékeztet a csúf valóságra, mire grimaszba torzul az arcom.
- Mert bármit is csinálok, sosem lesz elég - csóválom meg a fejem szánakozva, majd ismét a távolba nézek. - nem akarok szerelmes lenni belé. Nem akarom a szerelmét.
S a vad hullámok mind lecsillapodnak, oda a szenvedély, oda a vágy, a nyugalom és a csend az úr, mellyel szemben nincs esély. Csend van. A tenger tükörsima, sehol egy örvény, "mely mélyre húz, s nem ereszt". A hab is eltűnni látszik, elmúlik a lendület, a váratlan meglepetések sokasága, nincs több tombolás és jóleső vétek. Ami marad, az a végtelen nyugalom.
- Nem! Nem kérdezek sokat, csak igazságos akarok lenni - vágok a szavába, mire fogait összeszorítva gyilkosan néz felém. Felhúztam. Felhúzott. Ez már rég nem olyan, mint régen. - valld már be végre, hogy az út, amin megyünk, nem vezet sehova!
- De megküzdök ezzel, ez nevetséges, Shawn, olyan régóta már, hogy együtt vagyunk. Tényleg azt akarod, hogy így legyen vége?
- Már magam sem tudom, mit akarok - sütöm le a szemem, mire felsóhajt. Tudom, hogy fáj neki. Nekem se jobb. De az, amit művelünk...amit művel, már nem emberi. Mintha nem is ismernénk egymást, őszintén szólva úgy viselkedik. - erőtlennek érzem magam.
- Sajnálom.
S a tenger kiapad. Hol egykor vágy tombolt, hol a hullámok összecsaptak, hol örvények sokasága pörgött-forgott, ott ma már csupán elsivatagosodott táj díszeleg. A szeszélyes élővilág eltűnt, a hab felszívódott, a szikrázó víz felszíne sem fodrozódik többé oly' szépen, mint anno a kezdetek kezdetén, nincs több rózsaszín köd. De nem baj. Már nem.
- Ez most vagy soha...nem akarom örökké csinálni, mert ez az egész viharos időjárás megvadít - suttogom halkan. Már nem nézek a szemeibe. Már nem pillantok felé. Már nem félek. Már nem fáj. - nincs szükségem a szerelmedre.
