Shawellák

The IMB girl

Amikor egy kapcsolat véget ér, a két fél jobb esetben akarva vagy akaratlanul is sokat gondol egymásra. Vegyük most úgy, hogy a jelen eset a "jobb eset", szóval értelemszerűen az Istenért sem bírok kiverni a fejemből egy mosolyt. Egy édes, kedves, aranyos mosolyt, mely egyben szívmelengető és szívfacsaró számomra. Egy olyan mosolyt, ami korántsem tökéletes, de nekem a leggyönyörűbb. Mert az a mosoly talán mindennél többet jelentett nekem nemrégiben, most azonban elvártnak érzem, hogy haragudjak arra a mosolyra, sőt, mi több, utáljam, gyűlöljem azt a mosolyt a gazdájával együtt. De mégis ki az, akinek ez megy? Folyton csak ellentmondások villannak fel a fejemben. Olyanok mind, mint a boltok felett villódzó ledes feliratok. Feltűnnek, majd egyszerűen nyomuk veszik, ezt követően más és más animációval rukkolnak elő, a lényeg, hogy felfigyelj rájuk.

Az érzéseinket nem lehet irányítani.
Nincs lehetetlen, csak tehetetlen.

Labda vagyok egy teniszpályán! Nekem nincs helyem, nincs saját, önmagaménak tudható álláspontom. Csak ugrálok egyikről a másikra, majd onnan vissza az egyikre. A hálóban kéne akadnom. Megállni ott, ott közében, ott az aranyközépúton.

Ha nem törődök vele, majd csak csillapodik az érzés, nem?

Nem!

Sokszor fekszem mostanság a padlón. Mondhatni padlón vagyok, ha humorosan szeretném kifejezni magam. Kár, hogy nem tudok rajta nevetni. Sokszor csak lejátszódik a fejemben, hogy kidőlnek a falak és elfednek, teljesen beborítanak. Ilyenkor mindig az jut eszembe, amikor kisgyerekként azon gondolkoztam, hogy milyen lenne, ha valakinek a lelke a kedvétől függő színben pompázna. Ebben az esetben az egyik végső takaróm, a fal vaskos darabkái alól sűrű, fekete füstfelhő táncolna elő, s ott gomolyogna még jó sokáig, csárdást járna a romok fölött.

Nehéz ép ésszel felfognom, hogy délelőtt nélküle sétáltam a hóban és magányosan kebelezte be a ropogó havat a csizmám, nem pedig párhuzamosan az övével. A legutóbbi télen még együtt húztunk kesztyűt és sálat, hogy a szabadból csodálhassuk a lassan szállingózó hópelyheket. Megdobott egy hógolyóval. Kicsit haragudtam, mert a sálam alá ment, és ott olvadt el a nyakamon, én pedig amúgy is nagyon fáztam. Túl erőteljesen utasítottam arra, hogy fejezze be azonnal, hisz ő már formálta is a következő gömböt. Most viszont mit meg nem tennék azért, hogy hozzám vágjon egy hógolyót és miatta fagyoskodjak!

Megint a fürdőszoba padlón fekszem. Le kellett volna vetkőznöm, de még ahhoz sincs elég energiám. Lassan délután lesz, majdnem egy órája zakatol az agyam itt. Semmire sem jutok.

A bőröm alatt van.
A fejemben van.
A létemben van.
A szívemben van.
A véremben van.

Felnézek a mosdókagylóra. Egy rózsaszín fogkefe pillant vissza rám. Felállok és a kezembe akarom venni, de nem megy. Két hónap után most először merem még csak fontolóra is venni. Sokszor próbálkoztam már, de utoljára ő ért hozzá. Nem akarom megszentségteleníteni. Olyan érzésem van, mintha egy soha meg nem száradó festékkel vászonra vetett képzőművészeti alkotás lenne minden egyes féltve őrzött holmija, amit megrontana egy apró érintés is. A törölközője még mindig a szennyestartó kosár mellett van összegyűrve, ahová utoljára véletlen lehullott a törölközőtartóról az utolsó használata után.

Eközben remegő kezem egyre közelít a fogkefe felé, de mintha csak egy áttetsző burok venné védelme alá, egy bizonyos közelség után nem megy tovább a kezem. Valami lefog, blokkol! Olyan vagyok, akárcsak egy láncra vert kutya, melynek a kegyetlen gazdái egy forró nyári napon a vizét épp olyan messze tették, hogy a szomjas állatot centiméterek válasszák el csupán a józanító, hűs kortyoktól. Szenvedek! A lánc feszül, nem enged, minden erőmet bevetve próbálkozok, beleizzadok a kabátba, remegek, levegőért küzdök, de nem megy. Feladom. Letépem a sapkám, majd a földre hajítom. A mosdókagyló peremét markolászva kap el a görcs, lihegek, a szívem majd kiugrik a mellkasomból. Lassan megemelkedik a tekintetem. Alig merek a tükörbe nézni.

Ez lennék én?

Dühöm keserves zokogásba fullad. Minden megváltozott körülöttem. Lassan lehúzom a kabátom cipzárját, majd a földre dobom az egész meleg göncöt, arra pedig ráengedem a sálamat is. Zúg a fülemben a vér, a szellőzőből beszűrődő gyerekzaj hangja tompulni kezd. Lehunyom a szemem, kiürül a tüdőm. Repedezett, száraz ajkamba harapva erőtlenül nyelek. Leharcoltnak érzem magam és bizonytalan vagyok.

Jobb lesz ez valaha?